Egy négygyermekes anya feljegyzései – 2020.03.23.

Egy négygyermekes anya feljegyzései – 2020.03.23.

Egy hete távoktatás zajlik a koronavírus miatt

VALLOMÁSOK KIS ÉS NAGY DOLGOKRÓL

Maradunk otthon!

Járvány van. Szigorú, hathatós intézkedéseket hozott a kormány. Reméljük, ez segít a megfékezésben. Csak tartsa be mindenki! „Minden magyar felelős minden magyarért.”

Az iskolákat bezárják, otthon tanulnak a diákok, aki csak teheti, otthonról dolgozik. Színházak, mozik, múzeumok, könyvtárak bezárnak. Az élelmiszerboltokon és gyógyszertárakon kívül az egyéb üzletek nagyrészt megrövidítik a nyitvatartásukat.

Nyugtalanul olvassuk a híreket, lassan minden a koronavírusról szól. Ijesztő adatok érkeznek Olaszországból. Kedvenc külországunk, vérzik a szívünk értük is.

Vigyáznunk kell, lassan annyit nézegetjük a híreket, hogy hiteltelenné válunk, ha azt mondjuk a gyerekeknek, tegyék már le a telefonjukat. Behúzzuk a féket, gondoljuk, nagyböjtre direkt jó az elhatározás, ritkítjuk a hírek olvasását.

A könyvtárnak lehet emailt írni az igényelt könyvek listájával, és másnap kiadják a csomagot az ajtón. Jó hosszú listát írunk. A két nagy megy el a könyvekért, morognak kicsit, minek kellett ennyi, ők cipelhették haza…

A középső fiamat ma kellett (egy sokadik) kontrollra vinnem a Bethesdába, a kéztörése szövődményei miatt. Izgultam, vajon fogadnak-e, vagy elküldenek, hogy ez már nem sürgősségi eset. Fogadtak. Mosolyogva vizsgálta meg az orvos a gyógyuló kezet. Rendben lesz! Istennek legyen hála!

Mindennap főznöm kell, most már nincs az a könnyebbség, hogy hétköznap a gyerekek az iskolában esznek. Feneketlen bendőket etetek. Szerencsére hálás társaság, mindennek örülnek – és mindent meg is esznek. Nem tudom eldugni, amit 2 napra szánok. Aranyosak, napközben sokat érdeklődnek:

Mi lesz az ebéd? Mikor lesz ebéd? (Belenéznek a lábasba:) Elég lesz ez?

Délután ugyanezek a kérdések, csak az ebédet helyettesítsük be vacsorával.

Az ellátás rendben is lenne, ha lehetne kapni mindent. De nehéz időket élünk, pár dologra „vadászni” kell. Szerencsére vannak nagyon jó barátaink, akikkel hívjuk egymást, veszünk egymásnak is, ha felfedezünk valami hiánycikket, ami épp kapható.

Látva rajtam a nyugtalanságot, egyik reggel férjem vállalja a beszerzést. Egy óra múlva a ház ura olyan örömmel jön haza, ahogy elképzelem az őskor emberét pármillió évvel ezelőtt, egy sikeres mammutvadászat után. Én is nagyon örülök, valóban hozott csirkehúst! Ebédkor aztán az ő szerepét is ki kell emelni…  Apukámra emlékeztet, aki, miközben anyu finom piskótáját majszolgattuk, felhívta a figyelmet, hogy ő verte hozzá a habot.

Apropó, szülők! Mármint nagyszülők, a mi szüleink. 65 év felettiek. Naponta ellenőrzés, telefonhívás: ugye, nem mentek sehova? Ugye, szóltok, ha szükségetek van valamire? Mindent viszünk, amit kértek!

Szombaton anyu mondja, apu nincs otthon. Micsoda?? Elment a piacra, nem tudta lebeszélni… Apuval utána beszélek én is, az unokái is, fekete pont!! Ma már meg tudtuk előzni, hogy kimenjen: vihettünk nekik pár dolgot a gyógyszertárból.

Férjem szüleinél is apósom bújik ki a kérés alól. Ma végre azt mondta a telefonban, holnap már nem megy be dolgozni. Hozzátette, csak azért szólt, mert mi már úgy aggódtunk.

(Táv)kapcsolatok:

Mi nagyon szeretjük, hogy a központban lakunk, sokszor benéznek hozzánk a barátok. Nehezen éljük most meg ennek kényszerű hiányát. Felértékelődik a telefon, mint kapcsolattartó eszköz. Férjemet csodáltam, hogy vasárnap délután egy jó séta közben felhívta pár régen hallott barátját.

Egy hete hétfőn a gyerekek egyeztetnek a barátokkal. Már csak szabad téren engedjük őket találkozni, játszani. Sötétedéskor jönnek haza. Feltöltődve a közös játék után. Kb. 15-en voltak. Az kicsit már sok, nem? Többet sajnos ezt nem engedjük.

Messenger csoportjuk van, nem is egy, videóhívásokkal kárpótolják magukat.

Lélek:

Szerdán kiderül, vasárnap már nem mehetünk templomba szentmisére. Szombat reggelig viszont még vannak misék.

Este a nagyfiammal elmegyek misére. Most különösen nagyra értékelem a Jézussal való találkozást. Még mindenképp szeretnénk jönni.

Péntek reggel: lesújtó hírt kaptunk. Meghalt anyu öccse. A nagybátyám egy ideje már beteg volt, nemrég daganatokat is felfedeztek nála, de akkor is váratlannak éreztük, hogy már magához szólította a Jóisten. A hit vigasztal, és az, hogy így kevesebbet szenvedett. Örülök, hogy az unokatestvéreimmel tudtam beszélni hosszabban is. Fotókat kerestem róla. Mély ez a fájdalom, hiszen ő csupa derű volt, a legszeretetreméltóbb nagybácsi!

Este az egész család együtt megy misére, előtte két gyerek az utolsó gyónási lehetőséget is kihasználja. Hálás vagyok ezért is!

Mise előtt a sekrestyébe megyünk a férjemmel, hogy megtudjuk, lehetne-e kiegészítő miseszándékként a misét a nagybátyámért mondatni. Gondviselés! Nem volt még beírva miseszándék! Ez különösen nagy ajándék volt, hiszen még nem tudjuk, milyen járványügyi intézkedések jönnek: elmehetünk-e vajon majd a temetésére.

Készülünk arra, hogy kialakuljon egy időseket segítő háló, nagyfiunk is toboroz tettrekész fiatalokat. Jó ezt látni!

Vasárnap online mise. Nagyfiunk a közvetítő csapatban, így itthon öten készülünk a nappaliban a tévé elé.

Miután tisztáztuk, hogy komolyan mondtuk reggel, hogy nem maradhatnak tréningben, és hogy közben tényleg nem mászkálhatnak ki, a mise közben csak egy „vitaminért megyek” meg egy „zsebkendőért megyek” próbálkozás hangzott el, és szépen beleveszett az orgonamuzsikába.

Megrendítő, szép élmény volt, úgy gondolom, mindnyájan odaadóan jelen tudtunk lenni Krisztus áldozatának megünneplésén. Eszembe jut, hogy ősszel előkerült a lelki áldozás fogalma az egyik hittanos alkalmon. Utána kellett olvasnunk, mi az, mert új volt a fogalom. Most már tudjuk, mi az…

Nem tudhatjuk, meddig lesz ez még így, de az imák, a közös imák, evangéliumolvasás, más lelki olvasmányok segítenek őrizni a lelki töltést, aminek köszönhetően hittel és reménnyel nézünk a következő napok, hetek, hónapok elé.

Otthon tanulnak a gyerekek

A távoktatás a gimnazisták esetében részben videós órákat, részben kiadott feladatok megoldását és beküldését jelentette. A másodikosnak a tanító nénik gondosan elküldték napokra lebontva az elkészítendő feladatokat, megjelölve, mit kérnek vissza befotózva.

A legidősebb gyermek egyetemista, neki ez a hét még szünet volt.

Örömmel beült az öccsei órájára, üdvözölte az ismerős volt tanárait. Sőt, hasznossá is tette magát. Utólag megtudtam, volt, amikor be is segített a feladatmegoldásokba. Sőt, a segítő szándékot a barátokra is kiterjesztette…

A két középső, tizenegyedikes és nyolcadikos fiúk, lelkiismeretes kamaszok (nem, nem ellentmondás a jelző és a főnév egymás mellett…). Elmondhatom róluk, hogy igyekeznek.

Igyekeznek részt venni az órákon, ehhez azonban még szükségük van némi anyai odafigyelésre:

Nem kell 6.20-kor kelteni a nebulókat, de jó! 7-kor keltem őket:

• Anyu, 7.50-kor szólj még egyszer légyszi, csak 8-kor kezdi az angolt Márta néni…

Rendben „odaért” a diák az angol órára, jön utána tízóraizni.

• Te jó ég! Még pizsamában vagy?! Azonnal öltözz fel!
• Ne aggódj, anyu, a felsőm látszott csak a kamerában, az nem is olyan pizsamás.

Igyekeznek, hogy elegendő táplálékot vigyenek be a szervezetükbe. Ezért áldozatokra is képesek:

Ebédelünk. Az egyik felkiált: – Már 10 perce megy az órám, még gyorsan befejezem az ebédet, aztán rohanok…

Tanulságos eset:

Matek óra. Gyermekem szidja a feladatokat, hogy milyen nehezek. Egyszer csak szól a tanár: – Nagyon szórakoztató volt, de jobb, ha kikapcsolod a mikrofont!…

Rettentően érzi magát, nagyon sajnálom őt.

A másodikos kislány szorgalmasan dolgozik a kapott feladatokkal. Szoroz, felmondja a nyelvtan szabályt… És betartja a szünetet: kint tollasozik a jó időben az egyik bátyjával. Szólok nekik, hogy „becsöngettek”. Azt mondják, rendben, de úgyis tornaóra jön… Ravasz kölkök, nagyon észnél kell lennem!

A lányka a tableten nézheti meg, ha applikációt is küldött a tanító néni. Térülök-fordulok, még mindig a kezében van. – Hát te? – Pasziánsz, nézd! Te tanítottad! Tényleg, egyszer megmutattam neki. Jó, akkor vegyük csak elő a pakli kártyát! Terítjük a lapokat, egy 20 percre el tudok feledkezni arról, mi van a világban.

A férjem az első napokban még bemegy a munkahelyére, a kollégáival döntenek, milyen módon fognak tudni online tanítani. Döntenek. Nem működik. De jó lesz! Nem! Lefagyott a rendszer! Végre újra jó!

Csütörtöktől itthon dolgozik ő is. Kevés az eszközünk… Pontosan meg kell beszélnünk, kinél mikor lehetnek a laptopok. Idegesség. Későbbre teszem az olasz órámat, hogy ne legyen párhuzamosság a férjem órájával.

Férjem rossz néven veszi, ha viháncolnak a gyerekek a „szünetekben”. Kilép a dolgozóból: -Csend legyen! Visszalép, újra magára csukja az ajtót (most már nem is csak kilincsre, mert megkerestette velem a kulcsot). Rám maradt, hogy őrizzem a szilenciumot. Miközben főzök, teregetek, kilincseket törlök, ellenőrzöm a leányka munkáit, fotózom, küldöm.

Zajlik az élet. Galléros Fecó naplójából este sosem tudok eleget olvasni, az egy szobán osztozó két kisebb mindig hallgatná még. Belealszom. Keverem a betűket, lelassul a beszédtempóm, és más szavakat mondok, mint ami oda van írva. Jó éjt!

Kijövök tőlük, rendet csinálok a konyhában, hogy reggel öröm legyen kijönni. Bekeverem a kenyértésztát, amit majd reggel sütök. Rászoktunk. Remélem, lehet majd újra kapni lisztet, ha elfogy a pár kiló itthoni muníció.

Remélem, hamarosan újra a régi kerékvágásban zajlik majd az élet!

Illetve, nem, valami elindult. Szebb lesz az élet! Megbecsüljük! Tudni fogjuk, hogy mennyire törékeny, mennyire fontos! Szeretném, ha többször felhívtam volna nagybátyámat. Bánom, hogy elmulasztottam, és már nem tehetem. Mondjuk el családunknak, barátainknak, hogy fontosak nekünk, szeretjük őket! Most még tehetjük!

Eszter