Két beszámoló

„Krisztus szeretete sürget minket…” (2Kor 5,14-20)

Ezzel a mottóval a szívünkben kerestük fel Gödöllő egyes templomait és vettünk részt a különböző felekezetek istentiszteletein. Az imaalkalmakon való részvétel nem csak azért volt különleges ajándék számomra, mert képet kaphattam arról, milyen gazdagsággal áldotta meg Isten az Ő népét, hanem igazi lelki élményt jelentett az egység megtapasztalása, amiért Jézus a főpapi imájában imádkozik. „Legyenek mindnyájan egyek… és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17, 21-22).

Janó atya is ezt idézte prédikációjában, hangsúlyozva, miért fontos az ökumené. Ma nem azt kérdezik, milyen felekezetű vagy, hanem hogy keresztény vagy-e. Akkor vagyunk hitelesek és hatékonyak, ha megvalósul köztünk az egység, hogy a világ higgyen.

Igazán lélekemelő volt a hétfői istentiszteleten templomunkban együtt énekelni a taizéi énekeket a többfelekezetű kórussal, vagy megtapasztalni, hogy a református istentiszteleten a gyülekezet tagjai hangosan imádkoztak, meghallgatni a zsoltárokat, és hogy náluk kicsit másképp szól a Miatyánk is.

Albert Gábor evangélikus lelkészt könnyekig meghatotta az a karácsonyi hangulat, amit a zenekar és a Szentháromság-templomot megtöltő közösség elébe hozott. Olyan volt ez, mint mikor egy nagy család együtt ünnepel, leszáll közéjük a Szentlélek, és elhozza a megszületett Megváltó örömhírét. Ez az öröm született meg az én szívemben is újra, mikor azt éreztem, hogy a különbözőségeink ellenére van valami, ami összeköt és testvérekké kovácsol minket, és ez a Krisztusba vetett hitünk.

Janó atya a péntek esti istentiszteleten visszautalt a nyitó imaalkalom karácsonyi hangulatára és Ferenc pápa „Az evangélium öröme” c. apostoli buzdítására, miszerint nekünk, keresztényeknek két feladatunk van: Isten dicsőítése és az evangélium hirdetése. Kérjük a Szentlélektől a bátorságot, hogy hirdethessük az örömhírt, szóval és életünkkel, és ne várjunk arra, hogy majd akkor, ha tökéletesek és szentek leszünk. Régen sem a szentek hirdették Isten országát, hanem, akiben tűz volt

Jó volt látni, mennyi idegen arc vesz körül templomunkban, de még nagyobb öröm volt, milyen sokan gyűltünk össze mi, katolikusok, más felekezetek imaalkalmain, és a szeretetvendégségek alkalmával megállapíthattam, hogy mind katolikus, mind református testvéreink szívüket, lelküket beleadták, hogy ne csak lelki, hanem finom földi táplálékkal is kedveskedjenek egymásnak.

Simon Erika

„Krisztus szeretete sürget minket”

Mire is sürget a mi Urunk bennünket? Ezt a kérdést jártuk körül január 3. hetében Gödöllőn is, ahogy az ország és a keresztény Európa számos városában, az egységért fohászkodva.

Számomra az ökumené egész évben tart, több mint negyed évszázada áthatva az életemet.

Így az idén január 15-én, az imanyolcad hivatalos kezdőnapján az ökumenikus csoporttal imádkoztunk együtt az előttünk álló hét kegyelmeiért.

Hétfőn – a hagyományoknak megfelelően – a Szentháromság-templomban gyűltünk össze, ahol ökumenikus énekkar dicsőítette együtt az Urat. Ahogy Albert Gábor evangélikus lelkész fogalmazott, az egységben a karácsony csodáját élhettük át újra. Két szót helyezett ezen az estén a szívünkre, a programot, melyet Jézus világosan mutatott meg nekünk és élt elénk a szeretetben, és az akarást, melyre szükségünk van ahhoz, hogy megtaláljuk azt a személyes utat, mely Felé, Hozzá vezet. A lélekemelő alkalom után az agapén kézzelfoghatóvá tettük a szeretetünket testvéreink felé.

Kedden Máriabesnyőn találkoztunk, ahol ünnepi vesperás tette különlegessé az alkalmat. Lőrik Levente, baptista lelkipásztor hirdette az igét.

Szerdán baptista testvéreink voltak a házigazdák. Itt is sok, énekként felhangzó imádság szállt az ég felé. Ezúttal Ullmann Péter premontrei atya elmélkedett. Mondanivalója központi gondolata az volt, hogy igyekeznünk kell a múlt sérelmein túllépni, a sebeket begyógyítani, megbékélni és előre tekinteni, különben sóbálvánnyá válunk, mint  Lót felesége.

Csütörtökön a görögkatolikus templomban Balogh Tamás, református lelkész arra irányította figyelmünket, hogy minden gyülekezetnek megvan a különlegessége, sajátos nézőpontból látja az igazság egy szeletét, melyet, ha megosztunk egymással, közelebb kerülünk az ezerarcú Isten megismeréséhez.

Pénteken a református templomban gyűltünk össze, ahol a kórus által vezetett vesperást énekeltük együtt. Hugyecz Janó atya prédikált, az örömhír továbbadásának örömét helyezve a szívünkre. Mindnyájunknak fel kell tennünk a kérdést napról napra, mit (t)együnk. 🙂 Adjuk tovább az általunk megtapasztalt örömhírt úgy, hogy lelkünket Isten igéjével tápláljuk.

Az alkalom itt is agapéval zárult, ahol finom falatok mellett személyes beszélgetések által gazdagíthattuk egymást, Janó atya mit együnk kérdésére gyakorlati választ is találva.

A záró alkalomra az evangélikus templomban gyűltünk össze. Nyolc lelkész fejezte ki jelenlétével vágyát az egység iránt, mely egyezik Krisztus akaratával. Stella Leontin atya prédikációjában csúcsosodott ki a válasz a bevezetőmben feltett kérdésre: Mire sürget minket Krisztus? A szeretetre, mely a keresztény tanítás lényege. Rendkívül gazdagon, személyes példákkal tűzdelt igehirdetésében konkrét kérdéseket tett fel mindnyájunknak az élet minden területéről, mikor és hogyan fejezzük ki szeretetünket embertársaink felé? Hiszen ha nem szeretjük felebarátunkat, akit látunk, hogyan állíthatjuk, hogy szeretjük Istent, akit nem látunk? Figyelmeztetett bennünket az aznap hajnalban történt veronai buszbaleset kapcsán, szeressünk addig, amíg erre Isten lehetőséget ad nekünk, nehogy késő legyen! Krisztus szeretete ugyanis sürget bennünket.

A templom előtt a jéghidegben dideregve forralt bor, tea és házi sütemények segítettek megerősíteni bennem azt az érzést, melyet mindig átélek ezeken az alkalmakon: mintha a Mennyország a Földre költözne egy hétre.

És aki nem csak januárban szeretné ezt az egységet újra és újra átélni, minden péntek délben csatlakozhat a református templomban ahhoz az imaközösséghez, mely a világbékéért fohászkodik.

Szedmák Ágnes