Kedves Testvérek!

Nagyböjti lelki zarándokutunkon a megváltás misztériumának megünneplésére készülünk, amely Krisztus feltámadásában csúcsosodik ki számunkra. Az Egyház közössége segíti lelki utunkat, merítve azokból a hagyományokból, amit kétezer év alatt ránk hagyott a Szentírásban, a liturgiában és a lelkiségi hagyományokban.

Nagyböjti utunkon jusson eszünkbe Isten Izajás próféta által adott üzenete:
„Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged” (Iz 58,6-8).
A szentmise liturgikus szövege, a Nagyböjt harmadik prefációja így tanít bennünket: „Te úgy akartad, hogy önmegtagadással dicsőítsünk téged, bűnös vágyainkat féken tartsuk, és a nélkülözőket segítve atyai jóságodat kövessük.”
A keresztény hagyomány a keresztúti ájtatosságot hagyta ránk, ami már a IV. században előbb Golgotaként épített kápolnával, majd néhány emléktábla állításával vette a kezdetét, és a középkorban terjedt el a keresztény világban a mai formájában. Jézus szenvedésének eseményeiről elmélkedve szembetűnik, hogy keresztútján ott voltak a segítők is, akiket a Gondviselés rendelt mellé.
Bennünket is így küld Isten rászoruló, nélkülöző embertársaink mellé, hogy legyünk mi is Cirenei Simonok és Veronikák.

Immáron tizenharmadik alkalommal hirdetjük meg – a nélkülözők segítésének ősegyházi hagyományát felélesztve – a nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést. Bíztatunk mindenkit, hogy lehetőségeikhez szerint kapcsolódjanak be nagyböjti akciónkba.
Tegyünk tanúságot az irgalmas szeretet gyakorlásáról az idei Nagyböjtben is, és járuljunk hozzá tartós élelmiszerrel a Katolikus Egyház segélyakciójához!
Erre a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő héten lesz lehetőség, március 3-tól 10-ig. Hozzuk el tartósélelmiszer adományunkat a templomba, és tegyük az arra kijelölt helyre.

Jó alkalom a gyűjtés arra is, hogy – ahol még nincs plébániai karitász csoport – alkalmi segítőcsoportok alakuljanak az egyházközségekben. Feladatuk, hogy a gyűjtéssel kapcsolatos teendőket – adományok szétválogatása, élelmiszercsomagok készítése és rászorulókhoz eljuttatása – megszervezzék és elvégezzék. Egyben lehetőség arra is, hogy az egyházközségben karitász csoport szerveződjön.

A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet jut kifejezésre. A templomainkban összegyűjtött élelmiszerek nemcsak táplálékot jelentenek, hanem üzenetet is visznek magukkal, a Gondviselő Isten szeretetének kézzelfogható jelét a nélkülöző családokba.

A korábbi években meghirdetett gyűjtéseink eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból állítottunk össze a rászorulóknak. Tudjuk, hogy a templomba járó híveink is nehéz helyzetben vannak, hiszen a gazdasági válság senkit sem került el. A legkisebb adományokat is hálásan köszönjük, hogy újra nagyon sok családnak tudjunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve.

Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a Karitász segítő munkájába: ha hívjuk az 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk.
Kérjük, hogy aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász szolgálatát, vagyis a Karitászt Támogató Alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat.

Ferenc pápa így bíztat bennünket:

„Ne fáradjunk bele, hogy felebarátainkkal szeretetben jót tegyünk, az idei Nagyböjtben örömmel adakozva gyakoroljuk azzal az alamizsnálkodást (vö. 2Kor 9,7). Isten, aki »magot ad a magvetőnek és kenyeret táplálékul« (2Kor 9,10), nemcsak azért gondoskodik mindannyiunkról, hogy legyen mit ennünk, hanem azért is, hogy nagylelkűek lehessünk és másokkal jót tegyünk.
Ha igaz az, hogy egész életünk arra van rendelve, hogy a jóság magvait elvessük, akkor ezt a böjti időszakot használjuk ki különösen arra, hogy gondoskodunk a hozzánk közel állókról és odalépünk azokhoz a testvéreinkhez, akik sebesülten fekszenek az élet útjának szélén (vö. Lk 10,25–37).
A Nagyböjt kedvező időszak arra, hogy felkeressük – és ne elkerüljük – a rászorulókat; hogy megszólítsuk – és ne levegőnek nézzük – azokat, akiknek értő meghallgatásra és jó szóra van szükségük; hogy meglátogassuk – és ne magukra hagyjuk – azokat, akik magányosak. Váltsuk tettekre a meghívást, hogy tegyünk jót mindenkivel, szánjunk időt a szegények és rászorulók, az elhagyatottak és elutasítottak, a diszkriminációval sújtottak és a hátrányos helyzetűek szeretetére (vö. Fratelli tutti, 193).” (Ferenc pápa 2022. évi nagyböjti üzenete)

Közös cselekvésre hívva Mindnyájukat, hálás szívvel köszönjük adományaikat!

Kelt: Budapest, 2024. Nagyböjt 2. vasárnapján

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Isten a pusztán át a szabadságra vezet bennünket

Kedves Testvéreim!

Amikor Isten kinyilatkoztatja magát, szabadságot hirdet: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (Kiv 20,2). Ezek az első szavai a tízparancsolatnak, amelyet Mózesnek ad a Sínai-hegyen. A nép jól tudja, miféle kivonulásról beszél Isten: a szolgaság tapasztalatát még bőrükön érzik. A sivatagban megkapja a „tíz szót” mint útmutatást a szabadsághoz. Mi „parancsolatnak” hívjuk, s ezzel annak a szeretetnek az erejét hangsúlyozzuk, amellyel Isten az ő népét neveli. Valójában nem más, mint erőteljes felhívás a szabadságra. Nem egyetlen eseményhez kapcsolódik, hanem egy út során érlelődik meg. Ahogyan Izrael népe a sivatagban még magában cipelte Egyiptomot – gyakran siratták a múltat, és zúgolódtak az ég és Mózes ellen –, úgy Isten népe is ma nyomasztó terheket vonszol, melyeket le kell tennie. Erre akkor ébredünk rá, amikor híján vagyunk a reménynek, és úgy járunk az élet útján, mintha pusztaságon át vándorolnánk, és nincs ígéret földje sem, amelynek elérésére közösen törekedhetünk. A nagyböjt a kegyelem ideje, amikor a sivatag – ahogyan Ozeás próféta hirdeti – ismét az első szerelem helyévé válik (vö. Oz 2,16–17). Isten neveli népét, hogy el tudja hagyni rabságait és megtapasztalhassa az átmenetet a halálból az életbe. Vőlegényként újból magához vonz bennünket és szerelmes szavakat suttog a szívünkbe.

A rabszolgaságból a szabadságba történő kivonulás nem valami elvont dolog. Ahhoz, hogy nagyböjtünk konkréttá váljon, először is az kell, hogy akarjuk látni a valóságot. Amikor az Úr Mózest az égő csipkebokorban odahívta magához és megszólította, rögtön olyan Istenként mutatkozott meg, aki lát és mindenekelőtt figyel: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba” (Kiv 3,7–8). Napjainkban is az égig ér megannyi elnyomott testvérünk kiáltása. Kérdezzük meg magunktól: minket elér-e? Felráz-e bennünket? Megrendít-e bennünket? Világunknak sok olyan tényezője van, amely eltávolít egymástól, és tagadja a minket eredetileg összekötő testvériséget.

Lampedusai utam során, a közöny globalizációjával találkozva két kérdést tettem fel, melyek egyre aktuálisabbak: „Hol vagy?” (Ter 3,9) és „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9). Nagyböjti utunk akkor válik konkréttá, ha újból meghalljuk ezeket a kérdéseket, és felismerjük, hogy még ma is a fáraó hatalma alatt élünk. Ez az uralom kimerít és közömbössé tesz. Ez olyan növekedési modell, amely megoszt, és elrabolja a jövőnket. Szennyezi a földet, a levegőt, a vizet, megfertőzi a lelkünket is. Bár szabadulásunk a keresztséggel már megkezdődött, mégis megmagyarázhatatlan nosztalgiát érzünk a szolgaság után. Mintha a szabadság helyett a már ismert dolgok biztonságához vonzódnánk.

Szeretném felhívni a figyelmet a Kivonulás könyvében olvasható történet egyik nem elhanyagolható részletére: Isten az, aki meglát, aki megmozdul és megszabadít; nem Izrael kéri a szabadítást. A fáraó még az álmokat is megöli, eltakarja a kilátást, megváltoztathatatlannak láttatja azt a világot, amelyben lábbal tiporják a személyek méltóságát és megtagadják a valódi kapcsolatokat. Így sikerül magához kötnie az embereket. Tegyük fel magunknak a kérdést: vágyom-e egy új világra? Kész vagyok-e elengedni a régi világgal kötött kompromisszumokat? Sok püspöktestvérem és számos, a béke és az igazságosság iránt elkötelezett ember tanúsága egyre inkább meggyőz arról, hogy ami ellen leginkább küzdeni kell, az a reménynélküliség. Ez az álmok gyilkosa, néma kiáltás, mely felér az égig és megérinti Isten szívét. Olyan, mint a szolgaság utáni vágy, mely megbénítja Izraelt a sivatagban és megakadályozza abban, hogy továbbhaladjon. A kivonulás során lehetséges a megtorpanás: csak ezzel magyarázható, hogy az emberiség, bár elérte a globális testvériség küszöbét és a tudományos, technikai, kulturális és jogi fejlődés olyan szintjét, amely képes lenne minden ember méltóságát biztosítani, mégis az egyenlőtlenségek és konfliktusok sötétjében támolyog.

Isten nem lankad el és nem fárad el. Fogadjuk a nagyböjtöt a kegyelem kiemelt időszakaként, melyben újból elér bennünket Isten szava: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (Kiv 20,2). Ez a megtérés, a szabadság ideje. Ahogyan azt nagyböjt első vasárnapján minden évben emlékezetünkbe idézzük, a Lélek magát Jézust is kivezette a pusztába, hogy próbára tegye szabadságát. Ő, a megtestesült Fiú lesz negyven napig előttünk és velünk. A fáraóval ellentétben Isten nem alattvalókat, hanem gyermekeket akar. A puszta az a tér, ahol szabadságunk azzá a személyes döntéssé érlelődhet, hogy ne essünk vissza a szolgaságba. A nagyböjtben új döntési kritériumokra lelünk, továbbá olyan közösségre, amellyel elindulhatunk egy egy járatlan úton.

Ez küzdelemmel jár: a Kivonulás könyve és Jézus pusztai megkísértésének leírása szemléletesen tárja ezt elénk. Isten szavával ugyanis, aki azt mondja: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Mk 1,11), és „senki mást ne tekints Istennek, csak engem” (Kiv 20,3), a Gonosz hazugságai állnak szemben. A bálványoktól jobban kell félnünk, mint a fáraótól. Tekinthetünk rájuk úgy, mint a Kísértő bennünk megszólaló hangjára – legyünk mindenhatók, nézzenek fel ránk az emberek, kerekedjünk föléje mindenkinek: mindannyian ismerjük ezeknek a hazugságoknak a csábítását. Ez egy régi út. Ragaszkodásunk tárgya sok minden lehet: pénz, bizonyos tervek, elképzelések, célok, a pozíciónk, egy hagyomány vagy akár bizonyos emberek. Ezek ahelyett, hogy lendítenének, megbénítanak. Ahelyett, hogy kapcsolatokat építenének, egymás ellen fordítanak bennünket. Létezik azonban egy új emberiség, a kicsinyek és alázatosak sokasága, akik nem engednek a hazugság csábításának. Míg a bálványok némává, vakká, süketté és bénává teszik az őket szolgálókat (vö. Zsolt 115,8), addig a lélekben szegények nyitottak és készségesek azonnal mozdulni: a jóság csendes ereje ez, amely gyógyítja és fenntartja a világot.

Itt az idő, hogy cselekedjünk – és a nagyböjtben az is cselekvésnek számít, ha megállunk. Megállunk imádságban, hogy befogadjuk Isten szavát, és megállunk, mint a szamaritánus a sebesült testvére mellett. Az istenszeretet és a felebaráti szeretet egy és ugyanaz a szeretet. Az, hogy nincsenek más isteneink, azt jelenti, hogy elidőzünk Isten jelenlétében és a felebarátaink mellett. Az imádság, az alamizsnálkodás és a böjt ezért nem három egymástól független tevékenység, hanem a megnyílás és az önkiüresítés egyetlen aktusa: el a bálványokkal, amelyek nyomasztanak, el a függőségekkel, amelyek fogva tartanak! Ekkor az elsorvadt és magányos szív újraéled. Lassítsunk le, és álljunk meg! Az élet kontemplatív dimenziója, melynek újrafelfedezésére a nagyböjt lehetőséget ad, új energiákat szabadít fel. Isten jelenlétében testvérekké válunk, érzékenységünk mások felé új intenzitást kap: ahol eddig fenyegetést és ellenségeket láttunk, ott társakra találunk. Ez Isten álma, az ígéret földje, efelé tartunk, amikor magunk mögött hagyjuk a szolgaságot.

Az Egyház szinodális formájának, melyet ezekben az években újra felfedezünk és ápolunk, az az üzenete, hogy a nagyböjtnek közösségi döntések idejének is kell lennie, a fősodorral szembeforduló kisebb-nagyobb döntésekének, amelyek megváltoztathatják az emberek mindennapjait, egy városrész életét: vásárlási szokások, a teremtett világgal való törődés, az észrevétlen vagy megvetett emberek bevonása. Az összes keresztény közösséget erre kérem: kínáljanak a híveknek lehetőségeket elgondolkodni az életmódjukról; szánjanak időt arra, hogy megvizsgálják jelenlétüket a környezetükben és azt, hogy miként járulhatnak hozzá annak javításához. Jaj nekünk, ha a keresztény bűnbánat is olyan, mint ami annak idején Jézust elszomorította. Ő nekünk is azt mondja: „Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat” (Mt 6,16). Az öröm látszódjék inkább az arcunkon, szívjuk magunkba a szabadság illatát és engedjük szárnyalni a szeretetet, amely megújít mindent, a legkisebb és legnyilvánvalóbb dolgoktól kezdve. Ez minden keresztény közösségben megvalósulhat.

Amilyen mértékben ez a nagyböjt a megtérés ideje lesz, úgy fogja elérni az elveszett emberiséget a kreativitás hulláma: egy új remény felragyogása. Csakúgy, mint a fiataloknak, akikkel tavaly nyáron Lisszabonban találkoztam, nektek is azt szeretném mondani: „Keressetek és kockáztassatok! Ebben a történelmi pillanatban a kihívások óriásiak és a panaszok fájdalmasak – egy darabokban zajló harmadik világháborút élünk –, de kockáztassuk meg, és gondoljuk azt, hogy nem haláltusát vívunk, hanem szülésben vagyunk; nem a végét járjuk, hanem egy nagy látványosság kezdetén vagyunk. Bátorság kell ahhoz, hogy ezt gondoljuk” (Beszéd az egyetemi hallgatókhoz, 2023. augusztus 3.). Ez a bűnbánatnak, a szolgaságból való kilépésnek a bátorsága. A hit és a szeretet kézen fogja a reményt, mint egy gyermeket. Ők tanítják járni, de közben ő az, aki a másik kettőt előre vonja.[1]

Áldásomat adom mindannyiatokra és nagyböjti utatokra.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2023. december 3-án, advent első vasárnapján.

Ferenc

[1] Vö. Charles Péguy: Il portico del mistero della seconda virtù [A második erény kapujának misztériuma], Jaca Book, Milano, 1978, 17–19.