Ön itt áll: » » Híreink

Az Úr velünk van minden nap: Ferenc pápa üzenete a nagyszülők és az idősek első világnapjára

Július 25-én tartjuk a nagyszülők és idősek első világnapját. Ferenc pápa ebből az alkalomból hosszú üzenetet tett közzé, amelyben az isteni vigaszról, az emlékezet és az imádság fontosságáról, a fiatal nemzedékek reményéről beszél. A világnap alkalmából teljes búcsút engedélyezett a szokásos feltételek mellett.

Gedő Ágnes – Vatikán

„Kedves nagymamák, kedves nagypapák!”  – kezdi üzenetét a pápa. „Én veletek vagyok mindennap” – (vö. Mt 28,20) ezt az ígéretet tette az Úr tanítványainak, mielőtt fölment volna az égbe; és ezt ismétli el ma neked is, kedves nagypapa és nagymama. „Én veled vagyok minden nap” – ezt mondja Róma püspöke is, aki éppolyan idős, mint te és most a nagyszülők és idősek első világnapján azt üzeni: Az egyház melletted áll, jobban mondva mellettünk áll, törődik veled, szeret, és nem akar magára hagyni!”

A pandéma nagy próbatétel az idősek számára

„Tudom, hogy ez az üzenet nehéz időszakban talál meg: a pandémia váratlan és dühöngő viharként csapott le ránk, keményen próbára tette életünket, de az idősekkel még keményebben bánt el. Nagyon sokan közülünk megbetegedtek, sokan elmentek, vagy látták kialudni házastársuk, szeretteik élete lángját. Túl sokan kényszerültek az egyedüllétre, magányosan, elszigetelve hosszú-hosszú időn át. Az Úr tudja valamennyiünkről, hogy mennyit szenvedett ebben az időszakban. Ott áll mindenki mellett, aki most megéli a fájdalmas mellőzés érzését; nem közömbös magányunk iránt, ami még keményebbé tette számunkra a járványt. A hagyomány elbeszéli, hogy Szent Joachimot, Jézus nagyapját is kizárták a közösségből, mert nem volt gyereke. Életét – csakúgy, mint felesége, Anna életét – haszontalannak tartották. De az Úr vigaszt hozó angyalt küldött hozzá. Míg ő a városkapun kívül szomorkodott, megjelent neki az Úr küldötte és így szólt: „Joachim! Joachim! Az Úr meghallgatta szüntelen imádat”. Giotto, egyik híres freskóján éjszakai jelenet formájában ábrázolja a történetet. Álmatlan, emlékekkel, aggodalmakkal és vágyakkal teli éjjelt mutat be, mint amihez sokan hozzá vagyunk szokva” – fejti ki a nagyszülők és idősek első világnapjára írt üzenetében a pápa.

Minden nagyszülőt látogasson meg egy angyal

Gondoljuk arra, hogy „még akkor is, amikor minden sötéten tűnik fel előttünk, mint a pandémia hónapjaiban, az Úr továbbra is elküldi angyalait, hogy vigaszt hozzanak magányunkban, és elismétli: „Én veled vagyok minden nap”. Ezt mondja neked, nekem, mindannyiunknak.” És ez a világnap üzenete is, amelyet a pápa szándékára most első alkalommal rendeznek meg, a hosszú karantén után, amikor lassanként visszatér a társadalmi élet: „minden nagymamát és nagypapát, minden idős embert – különösen, aki egyedül van – látogasson meg egy angyal! Ez az angyal néha unokáik képében jelenik meg, néha más családtag, vagy egy régi barát, de olyan is lehet, akit most ismertünk meg ebben a nehéz pillanatban. Az elmúlt időszakban rájöttünk, milyen fontos számunkra az ölelés, egy látogatás.” A pápát szomorúsággal tölti el, hogy egyes helyeken még minden nem kerülhet ezekre sor.

Olvassuk minden nap Isten szavát

„Az Úr azonban elküldi hírnökeit hozzánk szava által is, melyet soha nem von meg életünktől. Olvassunk minden nap egy oldalt az evangéliumból, imádkozzuk a zsoltárokat, olvassuk a prófétákat! – buzdít a Szentatya, majd hozzátesz: Meg fogunk hatódni az Úr hűségétől. A szentírás segíteni fog megérteni azt is, hogy az Úr mit szeretne ma az életünktől. Ő a nap minden órájában elküldi munkásait a szőlőbe, az élet minden szakaszában. Én tanúsíthatom, hogy akkor kaptam a meghívást, hogy Róma püspöke legyek, amikor már úgymond megértem a nyugdíjas kort, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy sok új dolgot fogok véghez vinni. Az Úr mindig mellettünk áll, megszólít, új szavakkal vigasztal, de mindig közel van hozzánk. Ti tudjátok, hogy az Úr örök, és soha nem megy nyugdíjba!” – fordul üzenetében a pápa a nagyszülőkhöz és az idős emberekhez.

Őrizni a gyökereket, átadni a hitet a fiataloknak

Máté evangéliumában Jézus azt mondja az apostoloknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19-20) Ez ma nekünk is szól, é segít, hogy jobban megértsük hivatásunkat, ami nem más, mint hogy őrizzük a gyökereket, átadjuk a hitet a fiataloknak és gondot viseljünk a kicsinyekre. Ez ma az idősek hivatása – ismételte meg a pápa. Nem számít, hány éves vagy, hogy még dolgozol vagy sem, nem számít, hogy egyedül maradtál-e, van-e családod, fiatal nagyszülő vagy már benne vagy a korban. Nem számít, hogy önellátó vagy, esetleg segítségre szorulsz, mert az evangélium hirdetésének feladatából, az unokáknak való hagyomány átadásából nem lehet nyugdíjba menni. El kell indulni, és főként kilépni önmagunkból, hogy valami újba fogjunk” – bátorítja a nagyszülőket a pápa.

Hogyan győzzük le a szokás hatalmát?

Hogyan tudunk megfelelni ennek a megújult hivatásnak? Igaz, hogy idősebb korban csökken az erőnk és azt hisszük, már nem tehetünk sokat. Hogyan viselkedjek másként, amikor a szokás vált létem alapszabályává? Hogyan szentelhetem magam a szegényebbeknek, amikor már így is annyi gondom van a családommal? Hogyan figyelhetek másokra, ha nem is hagyhatom el lakóhelyemet? Nem túl nagy teher számomra a magány? Biztosan sok idős ember felteszi magának ezeket a kérdéseket. Jézusnak is hasonló kérdést tett föl Nikodémus, amikor megkérdezte: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg?” (Jn 3,4) Erre az Úr azt feleli, hogy a Szentlélek ott fúj, ahol akar. A Szentlélek szabad, oda megy, ahova akar, és azt csinál, amit akar.

Tanuljunk ebből a drámai válságból

Ferenc pápa sokszor elmondta már, hogy ebből a világválságból nem jöhetünk ki változás nélkül: vagy jobbak leszünk, vagy rosszabbak. Adja az ég, hogy ne legyen a sokadik súlyos történelmi esemény, amelyből nem vagyunk képesek tanulni, amilyen keményfejűek vagyunk! Adja Isten, hogy ne feledkezzünk el az idősekről, akik a lélegeztetőgépek hiánya miatt haltak meg. Hogy ez a nagy fájdalom ne legyen hiábavaló, hogy egy új életmódba kezdjünk, és végre fölfogjuk, hogy mindannyian rászorulók vagyunk, és tartozunk egymásnak azért, hogy az emberiség újjászülessen – idézett Fratelli tutti – kezdetű enciklikájából a pápa. Senki nem menekül meg egyedül, egymás adósai vagyunk. Fratelli tutti – mind testvérek.

Álmok, emlékezés, imádság

Ebből a távlatból szemlélve szólítja meg a Szentatya az időseket: szükség van rátok az újjáépítéshez, a testvériségben és a társadalmi barátságban. Együtt építsük a holnap világát, amelyben gyermekeinkkel és unokáinkkal fogunk élni, amikor a vihar lecsillapodott. Valamennyien vegyük ki részünket az újjáépítésből, támogassuk a sebzett társadalmat. A pápa három pillért jelöl meg, ami ebben a munkában segíthet: az álmok, az emlékezés és az imádság. Az Úr közelsége megadja majd az erőt az újrakezdéshez azoknak is, akik a legtörékenyebbek közülünk, az álom, az emlékezés és az imádság útján. Joel próféta egykor ezt az ígéretet tette: „Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak” (3,1).

Együtt álmodjuk az igazságos, békés jövőt

A világ jövője a fiatalok és az idősek közti szövetségen áll. Ki vehetné át és vinné előre az idősek álmait, ha nem a fiatalok? Éppen ezért kell tovább álmodni: amit ti álmodtok az igazságosságról, békéről és szolidaritásról, új látomásokat szül majd a fiatalokban, és ezáltal együtt építhetjük a jövőt. Nektek is tanúskodnotok kell arról, hogy megújulva kilábalhatunk ebből a próbatételből. Biztos vagyok benne – írja az idősekhez fordulva a pápa -, hogy nem lesztek egyedül ebben, mert életetek során sok ilyen helyzettel találkoztatok és sikerrel kilábaltatok belőlük. Abból a tapasztalatból merítve küzdjétek le a mostani nehézséget is!

Az álmok összefonódnak az emlékezettel. Ezért olyan értékesek a háborús emlékek, mert abból az új generációk megtanulhatják a béke értékét. Ezt pedig éppen az idősek adhatják át a fiataloknak, hiszen ők élték át a háború fájdalmát. Emlékezni: ez minden idős ember valódi küldetése. Az emlékezés, az emlékek átadása másoknak. Emlékezet nélkül nem lehet építkezni, mert az olyan lenne, mint az alapok nélküli ház.

Az idősek imája megmentheti a világot

Végül pedig az imádság jelentőségéről szólt a pápa a nagyszülők és idősek első világnapjára írt üzenetében. Idézte elődjét, XVI. Benedek pápát, a szent idős embert, aki továbbra is imádkozik és dolgozik az egyházért: „Az idősek imája megvédheti a világot, és talán még többet segít a világnak, mint sok más ember fáradozása.” Ezt pápasága végén mondta 2012-ben. Szép – jegyezte meg Ferenc pápa, majd így szólt az idősekhez: A ti imátok nagy kincs. Ez az ima a tüdő, amely nélkül az egyház és a világ nem élhet. Főként most, az emberiség számára oly nehéz időszakban, amikor mindannyian egy csónakban evezünk, nem hiábavaló az idősek imája, mely megmutatja nekünk az utat a boldog célba érés előtt.

Charles de Foucauld példája a testvériségről

„Kedves nagymama, kedves nagypapa, üzenetem végén szeretném felmutatni előttetek egy boldog – hamarosan szent – példáját: Charles de Foucauld-t. Remeteként élt Algériában, és tanúskodott arról, hogy minden embert testvérének érzett. Története példa arra, hogyan lehet a sivatag magányában is közbenjárni a világ szegényeiért, és hogyan élhetjük meg az egyetemes testvériséget. Kérem az Urat, hogy példájának köszönhetően is nyissa meg szívünket, tegye érzékennyé a legutolsók szenvedése iránt, és képessé arra, hogy közbenjárjunk értük. Kérem, hogy tanítsa meg mindenkinek – különösen az ifjabbaknak – azokat a vigasztaló szavakat, amelyeket ma hallottunk mindnyájan: „Én veled vagyok minden nap”. Csak így tovább, kitartás! Az Úr áldjon meg benneteket” – búcsúzik üzenetében Ferenc pápa, amelyet a június 25-én esedékes, nagyszülők és idősek első világnapjára írt.

/Híreink

A Szentatya a vihart lecsendesítő Jézusról elmélkedett a déli Angelus elimádkozásakor június 20-án.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgiában a Jézus által lecsendesített viharról szóló elbeszélést halljuk (Mk 4,35–41). A csónakot, melyen a tanítványok átkelnek a tavon, szél és hullámok ostromolják, ők pedig attól félnek, hogy elsüllyednek. Jézus velük van a csónakban, mégis a hajó farán egy párnán alszik. A tanítványok félelemmel telve kiáltják neki: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4,38).

Az élet megpróbáltatásai között mi is sokszor kiáltottuk az Úrnak: „Miért hallgatsz, miért nem teszel semmit sem értem?” Különösen, amikor úgy érezzük, elsüllyedünk, mert a szerelem elmúlik, vagy a projekt, melyhez nagy reményeket fűztünk, eredménytelen marad; vagy amikor ki vagyunk szolgáltatva a szorongás szüntelen hullámainak; vagy amikor úgy érezzük, elárasztanak a problémák, s irány és kikötő nélkül elveszünk az élet tengerén. Vagy amikor nincs már erőnk előrehaladni, mert nincs munkánk; vagy egy váratlan diagnózis miatt féltjük egészségünket vagy szeretteink egészségét. Sok olyan pillanat van, amikor úgy érezzük, viharban vagyunk, amikor úgy érezzük, szinte már végünk.

Ezekben és sok más helyzetben mi is úgy érezzük, hogy a félelem megfojt bennünket, és a tanítványokhoz hasonlóan szem elől téveszthetjük a legfontosabbat. A csónakban ugyanis, bár alszik, Jézus ott van, és osztozik tanítványaival mindenben, ami történik. Alvása egyrészt megdöbbent, másrészt próbára tesz bennünket. Az Úr ott van, jelen van; arra vár – úgymond –, hogy bevonjuk őt, hogy hívjuk őt, hogy középpontjába helyezzük annak, amit megélünk.

Álma arra késztet bennünket, hogy felébredjünk.

Mert ahhoz, hogy Jézus tanítványai legyünk, nem elég hinni azt, hogy Isten létezik, hanem kockáztatnunk is kell vele, hangunkat is fel kell emelnünk vele együtt. Figyeljetek: kiáltanunk kell hozzá! Az ima sokszor kiáltás: „Uram, ments meg!” Az A sua immagine című műsorban láttam ma, a menekültek világnapján, hogy sokan jönnek bárkákon, és fulladozva kiáltják: „Ments meg!” A mi életünkben is ez történik: „Uram, ments meg!”, és az ima kiáltássá válik.

Ma megkérdezhetjük magunktól: milyen szelek csapkodják életemet, milyen hullámok akadályozzák előrehaladásomat, és veszélyeztetik lelki életemet, családi életemet, mentális egészségemet? Mondjuk el mindezt Jézusnak, mondjunk el neki mindent! Ő ezt kívánja, azt akarja, hogy belé kapaszkodjunk, hogy menedéket találjunk nála az élet magas hullámai között.

Az evangélium elbeszéli, hogy a tanítványok odamennek Jézushoz, felébresztik és beszélnek hozzá (vö. Mk 4,38). Itt kezdődik a hitünk: annak felismerésével, hogy

magunktól nem vagyunk képesek felszínen maradni, hogy szükségünk van Jézusra, mint a tengerészeknek a csillagokra, hogy megtaláljuk az irányt.

A hit azzal kezdődik, hogy elhisszük: nem vagyunk elégségesek magunknak, és átérezzük, hogy szükségünk van Istenre. Amikor legyőzzük a magunkba zárkózás kísértését, amikor elutasítjuk azt a hamis vallásosságot, amely nem akarja megzavarni Istent, amikor kiáltunk hozzá, akkor ő csodákat képes tenni bennünk. Ez az ima szelíd és rendkívüli ereje, mely csodákat művel!

Jézus a tanítványok kérlelésére lecsendesíti a szelet és a hullámokat. De feltesz nekik egy kérdést, egy olyan kérdést, amely minket is érint: „Miért féltek? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4,40). A tanítványokat elfogta a félelem, mert a hullámokat bámulták, ahelyett, hogy Jézusra néztek volna. A félelem ugyanis arra késztet, hogy a nehézségekre, az ijesztő problémákra nézzünk, és ne az Úrra, aki sok esetben alszik. Így van ez velünk is: hányszor bámuljuk a problémákat ahelyett, hogy az Úrhoz mennénk és őrá bíznánk gondjainkat!

Hányszor hagyjuk az Urat a sarokban, az élet csónakjának végében, hogy csak a szükség pillanatában ébresszük fel!

Kérjük ma annak a hitnek a kegyelmét, amely nem fárad bele az Úr keresésébe, a szívének ajtaján való kopogtatásba!

Szűz Mária, aki életében sosem szűnt meg bízni Istenben, ébressze fel bennünk annak elemi igényét, hogy mindennap rábízzuk magunkat!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Csatlakozom a mianmari püspökökhöz, akik a múlt héten felhívást tettek közzé, amelyben felhívták az egész világ figyelmét az országból kitelepített és éhen haló sokezer ember gyötrelmes tapasztalataira: „Kérve kérjük, tegyék lehetővé a humanitárius folyosókat”, és semleges menedékhelyként tartsák tiszteletben „a templomokat, pagodákat, kolostorokat, mecseteket, valamint az iskolákat és a kórházakat”. Krisztus szíve érintse meg mindenki szívét, és hozzon békét Mianmarnak!

Ma van az Egyesült Nemzetek Szervezete által bevezetett menekültek világnapja, amelynek témája: „Együtt változtathatunk!” Nyissuk meg szívünket a menekültek előtt; tegyük magunkévá bánatukat és örömüket; tanuljunk bátor ellenálló képességükből! És így, valamennyien együtt, egy humánusabb közösséggé, egyetlen nagy családdá fogunk növekedni!

Szeretettel üdvözöllek mindannyitokat, akik Rómából, Olaszországból és más országokból érkeztetek! Peruiakat, lengyeleket… és más országokat is látok… Külön is köszöntöm az Olasz Katolikus Cserkészszövetséget; az olasz iskolákban tanító édesanyák küldöttségét; a Boldog Don Puglisi által alapított palermói Miatyánk Központ fiataljait; a tremignoni és vaccarinói fiatalokat, valamint a niscemi, bari, anziói és Villa di Briano-i híveket!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

forrás: Magyar Kurír

/Híreink

Állandó diakónusok szentelése

Marton Zsolt váci megyéspüspök június 19-én Huszár Attila és Olgyay Bálint személyében két új állandó diakónust szentelt fel Vácon. Az ünnepi szentmisén köszöntötték az egyházmegye jubiláns papjait, köztük az 55. papi jubileumát ünneplő dr. Beer Miklós nyugalmazott megyéspüspököt.

A felújítási munkálatok miatt bezárt váci Székesegyház helyett a Piarista Templom biztosította a helyszínt az ünnepi szentmiséhez, amelyet online is közvetítettek.

Marton Zsolt püspök homíliájában felidézte, hogy a II. Vatikáni Zsinat nyúlt vissza az egyház azon ősi hagyományához, amely alapján nős férfiakat is diakónussá szentelnek. Szent Pál Timóteushoz írt leveléből idézve emlékeztette a szentelendőket, hogy mostantól szent titok lesz rájuk bízva: a keresztény katolikus hit tisztaságának őrzése és továbbadása. Feladatuk lesz, hogy „az evangélium buzgó, szelíd és imádságos hirdetőivé” váljanak. Az állandó diakónusok hivatása ebben a tekintetben közös az áldozópapokéval, amelyet – a felszentelésben kapott karizma alapján – velük, egymást kiegészítve kell, hogy teljesítsenek az Egyház javára. A főpásztor felhívta a leendő diakónusok figyelmét arra, hogy „szent szolgákká kell válniuk”, akik készek életüket adni vele és a paptestvérekkel együtt a hívekért. A szentbeszédben megemlékezett a diakónusok feleségeiről is, akik hozzájárulásukat adták férjeik jelentkezésekor és akik közvetetten, de szintén részesülnek a szolgálatból.

A szentelési szertartást követően az új diakónusok megköszönték a püspöknek a lehetőséget, hogy egy csodálatos család részeként életük új szakasza kezdődhet el. Olgyay Bálint a diakónusi képzés és lelkigyakorlat zárásakor így vallott: „Szeretném a Mennyei Atya kegyelmi ajándékait azzal megköszönni, hogy a meghívásnak véges képességeimmel, de nagy hálával és lelkesedéssel, mint diakónus tegyek eleget.” Huszár Attila azt mondta: „Célom, úgy szeretni Istent és testvéreimet, ahogyan Ő szeret bennünket: feltétel nélkül. Olyan diakónus szeretnék lenni, aki Isten mindenkit üdvözíteni akaró tervét segíti megvalósulni.”

A szentmisén a váci székesegyház Szent Cecília kórusa és a csömöri katolikus templom egyesített énekkara végezte a zenei szolgálatot Varga László karnagy vezényletével.

A szentmise végén köszöntötték az egyházmegye jubiláns papjait is: Molnár Zsolt, Urr Zsolt Ipoly atyákat 25. évi papi jubileumuk, Ország Tibor atyát 40., Hefler Gábor atyát 50. Szádoczky Károly és Miklós János atyákat 55. papi jubileumuk alkalmából és a gyémántmiséjét ünneplő Pásztor Győző atyát. Marton Zsolt püspök külön köszöntötte a felszentelésének 55. évfordulóját éppen ezen a napon ünneplő elődjét, dr. Beer Miklós nyugalmazott megyéspüspököt.

Huszár Attila (1968) elektronikai-műszerész, informatikus végzettséggel rendelkezik, egy informatikai kft. ügyvezető tulajdonosa, aki felnőtt korában tért meg felesége és egy meghatározó húsvéti lelki élmény hatására. Az egyházi szolgálatba egykori pestújhelyi plébánosa, Márton Mihály atya meghívására kapcsolódott be, mint ifjúsági imacsoport vezető, ministráns vezető. 2012 óta élnek Csömörön, két felnőtt fiúgyermekük és 3 unokájuk van. 2015-ben avatták fel akolitusnak és már a képzés alatt érezte a hívást a diakónusi szolgálatra. Szoros kapcsolatban van a Cursillo lelkiségi mozgalommal, feleségével tagjai a helyi MÉCS közösségnek, gyermekeik révén pedig jól ismerik a Szentjánosbogár közösséget is. Kateketikai tanulmányait az Esztergomi Teológiai Főiskolán végezte. Szolgálata keretében segíti majd a MotiVÁCió Képzési Központ munkáját a diakónusképzés során.

Olgyay Bálint (1968) Csömörön él feleségével és 3 gyermekével. Vallásos, több gyermekes családból származik. A kecskeméti Piarista Gimnázium elvégzése után a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát, majd marketing szakemberként dolgozott közel 30 éven át. 2015-ben avatták akolitussá, és már akkor érezte a hívást a diakónusi szolgálatra. Teológiai tanulmányait levelezős hallgatóként az Esztergomi Hittudományi Főiskola Kateketika szakirányán végezte, jelenleg hitoktatóként dolgozik.

/Híreink

AZ ÉLET IGÉJE – 2021. JÚNIUS

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21)

Máté evangéliumának ez a mondata a Hegyi beszéd végén hangzik el. Jézus ebben a beszédében kinyilvánítja a boldogságokat, majd pedig arra hívja hallgatóit, hogy ismerjék fel Isten szerető közelségét, és cselekedjenek eszerint: ismerjék fel, hogy ha az Atya akaratát tesszük, az azonnal elvezet az ő Országába, a teljes közösségre vele.

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.”

De vajon mi Isten akarata? Hogyan ismerhetjük fel?

Chiara Lubich így írja le felfedezését: „[…] Isten akarata, Isten hangja, mely folyamatosan szól és hív bennünket. Egy isteni aranyszál, jobban mondva aranyszőttes, mely átjárja egész földi életünket és nemcsak a földi életünket. Isten ilyen módon fejezi ki szeretetét. Szeretetét, mely válaszra vár, hogy csodáit megvalósíthassa életünkben. Isten akarata az, amivé nekünk válnunk kell. A mi igazi létünk. A teljes megvalósulásunk. […] Ismételjük tehát minden pillanatban, Isten minden akaratával kapcsolatban, akár fájdalmas, akár örömteli, akár közömbös: »legyen meg«. […] Ez a két egyszerű szó hatalmas lendületet fog adni, mint egy ugródeszka, ahhoz, hogy szeretettel, tökéletesen és teljes odaadással tegyük, amit tennünk kell. […] Így pillanatról pillanatra kiteljesítjük életünk csodálatos, egyetlen, megismételhetetlen mozaikját, melyet Isten őröktől fogva elgondolt mindannyiunk számára. Ő, Isten, akinek csak szép, nagy, hatalmas dolgokat tulajdonítanak, amelyben minden pici rész, mint például egy szeretet-tett értelmet nyer és ragyog, mint ahogy a pici tarka virágoknak is megvan a helyük a természet egészének végtelen szépségében.”[1]

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.”

Máté evangéliuma szerint a keresztények legfőbb törvénye az irgalom, ez adja meg Isten iránti szeretetünk és minden vallási cselekedetünk teljességét.

Ez az ige a konkrét cselekedetek által segít megnyitni a bizonyosan személyes és bensőséges kapcsolatunkat Istennel a testvérek felé. Arra indít, hogy önmagunkból kilépve kiengesztelődést és reményt vigyünk másoknak.

Heidelbergi gyerekek mesélik az alábbiakat Németországból: „Hogyan mondhatnánk el a társainknak, hogy a boldogság kulcsa önmagunk odaajándékozása másoknak? Ebből a kérdésből kiindulva született meg a kezdeményezésünk »egy óra boldogság« címmel. Az ötlet nagyon egyszerű, arról van szó, hogy havonta legalább egy órára tegyünk boldoggá valakit. Azokkal kezdtük, akikről úgy gondoltuk, hogy a legnagyobb szükségük van a szeretetünkre, bejelentkeztünk, és mindenütt tárt kapukkal vártak. Így jutottunk el egy parkba, ahová tolószékes idős embereket vittünk sétálni. Aztán az egyik kórházba, ahol beteg gyerekekkel játszottunk és mozgássérültekkel sportoltunk. Ezek az emberek nagyon örültek, de ahogy az akció címe is mondja, mi még boldogabbak voltunk. És a barátaink, akiket magunkkal hívtunk? Először kíváncsian figyeltek, de mióta ők is megpróbáltak örömet szerezni, egyetértenek velünk, hogy boldoggá tesz, ha boldogságot ajándékozunk.”

Letizia Magri

[1] C. Lubich, telefonkörkapcsolás, 1992. február 27., in Conversazioni in collegamento telefonico, szerk. M. Vandeleene (Opere di Chiara Lubich 8/1; Città Nuova, Roma 2019) pp. 446-448.

/Híreink

Az MKPK május 7-én kiadott járványügyi rendelkezése

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia május 7-én kiadott járványügyi rendelkezése

A ránk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve, figyelembe véve a járványügyi szakemberek véleményét és a Covid-19-járvány harmadik hullámát követő és a beoltottak számának növekedése miatt életbe lépő enyhítéseket, Egyházunk sajátosságait szem előtt tartva, korábbi intézkedéseinket módosítva, 2021. május 10-től kezdődően az alábbi módon rendelkezünk:

1. A vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége alól (CIC 87. k. 1. §, 1245. k.) 521/2021. sz., március 5-én adott általános felmentést jelen rendelkezésünkkel visszavonjuk.

2. Az általános morális elvek továbbra is érvényesek, így aki számára élethelyzete miatt (például betegség, karantén) lehetetlen a szentmisén való személyes részvétel, az a vasárnapot továbbra is egyéni imával, a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével, szentmise-közvetítésbe való bekapcsolódással vagy más módon szentelje meg.

3. Továbbra is felelősen és körültekintően kell eljárni, figyelembe véve a járványügyi előírásokat, különös tekintettel a fertőtlenítőszerek használatára, a maszk viselésére és a védőtávolság megtartására. Plébániai oktatások, közösségi összejövetelek is csak ezekre való tekintettel tarthatóak. A nyilvános istentiszteletek végzésekor továbbra is be kell tartani a vonatkozó, járványhelyzetre hozott előírásokat.

Az Egyházi Törvénykönyv 838. kánonja értelmében az egyes megyéspüspökök, illetve akik a jogban velük egyenlő elbírálás alá esnek, ettől eltérő rendelkezéseket is hozhatnak.

Jelen rendelkezés Magyarország latin szertartású egyházmegyéire érvényes.

Szeretnénk köszönetet mondani a paptestvéreknek a szolgálatukért, a híveknek a kitartásukért és imáikért, és ezúton is köszönjük mindenkinek a helytállását ebben a rendkívüli helyzetben az élet minden területén. Imádságos lelkülettel figyeljünk továbbra is egymásra.

Budapest, 2021. május 7.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferenci

/Híreink

AZ ÉLET IGÉJE 2021. MÁJUS

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)

„Szeretet az Isten.” A Szentírásban ez Istennek a legragyogóbb meghatározása. Csak két helyen szerepel, és csak ebben a szövegben, amely levél, buzdítás, és a negyedik evangéliumot tükrözi. Szerzője ugyanis egy tanítvány, aki János apostol lelki örökségét gondozza. Az első század egyik keresztény közösségének ír, amelynek már akkor szembe kellett néznie a legfájdalmasabb próbatétellel, hogy széthúzás és megosztottság volt köztük hit és a tanúságtétel kérdésében is.

Szeretet az Isten. Ő mint Háromság önmagában megéli a közösség teljességét, és ezt a szeretetet árasztja ki teremtményeire. Akik befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy gyermekei legyenek[1], és az ő természetét örököljék, képesek legyenek szeretni. Az ő szeretete pedig ingyenes, és megszabadít minden félelemtől és félénkségtől.[2]

Ahhoz azonban, hogy a megígért kölcsönös közösség megvalósulhasson – mi Istenben és Isten mibennünk –, ahhoz „meg kell maradnunk” ebben a tettrekész, lendületes és találékony szeretetben. Ezért hívja meg Jézus a tanítványait a szeretetre egymás iránt, az életük odaadására, és hogy amijük van, azt osszák meg a rászorulókkal. Ilyen szeretetet élve tudja megőrizni a közösség az egységet, és tud hű maradni prófétai küldetéséhez.

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.”

Számunkra is sokatmondó és világos ez az üzenet, mert néha elborítanak a kiszámíthatatlan és nehezen érthető események, mint a járvány és más személyes vagy közösségi tragédiák. Félünk, elveszettnek érezzük magunkat, és erősen kísért, hogy magunkba zárkózzunk, körbebástyázzuk magunkat, és őrizkedjünk azoktól, akik fenyegetik a biztonságunkat, ahelyett hogy hidat építenénk a találkozásoknak.

Hogy lehet hinni Isten szeretetében ilyen körülmények között? Lehetséges tovább szeretni?

Josiane távol volt hazájától, Libanontól 2020 augusztusában, amikor tudomást szerzett arról a borzalmas robbanásról, amely a bejrúti kikötőben történt. Így mesélt erről a társainak, akikkel az élet igéjét élik: „Fájdalom, harag, félelem, szomorúság és tehetetlenség árasztotta el a szívemet. És feltört belőlem a kérdés: Nem volt még elég az, amit Libanon már megélt? Arra a földig rombolt városnegyedre gondoltam, ahol én is születtem és éltem, a meghalt, a megsebesült és az elmenekült rokonaimra, a jól ismert épületekre, az iskolákra és a kórházakra, amelyek most mind romokban állnak.

Megpróbáltam az édesanyám és a testvéreim mellé állni, válaszolni arra a rengeteg üzenetre, amellyel az emberek a közelségükről, szeretetükről és az imáikról akartak biztosítani. Próbáltam meghallgatni mindenkit az újra felszakadt mély seb láttán. Szeretném hinni és HISZEM is, hogy a találkozás a szenvedőkkel újra arra hív, hogy szeretettel válaszoljunk, azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívünkbe. A könnyeken túl fényt is találtam a libanoniakban, főleg a fiatalok fölálltak és körülnéztek, nekilendültek, hogy segítsenek azoknak, akik a segítségükre szorulnak. Új remény született bennem, hogy vannak olyan fiatalok, akik komolyan szeretnének belépni a politikába is, mert meggyőződésük, hogy a párbeszédben, az egyetértésben rejlik a megoldás, hogy fölfedezzük, valóban testvérek vagyunk.”

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.”

Ennek az életigének a megéléséhez nagyon hasznos tanácsot ad Chiara Lubich: „Nem lehet többé elválasztani a keresztet a dicsőségtől, nem lehet elválasztani a Keresztrefeszítettet a Feltámadottól. A Szeretet-Isten titkának két nézőpontja ez.[3] […] Az Istennek tett felajánlásunk után igyekezzünk nem magunkra gondolni, hanem tegyük azt, amit Isten akar tőlünk ott, ahol vagyunk: […] próbáljuk meg mindenekelőtt szeretni a többieket, mellettünk levő felebarátainkat.

Ha így teszünk, akkor szokatlan és nem remélt dologban lehet részünk: elárasztja lelkünket a béke, a szeretet, a tiszta öröm, a fény. […] Ezzel a tapasztalattal gazdagodva hatékonyabban tudnánk segíteni minden testvérünknek, hogy megtalálják a boldogságot a könnyek között, és derűvé változtassák a gyötrelmet. Az öröm, a boldogság eszközei leszünk így sokak számára, a boldogságé, melyre úgy vágyik minden emberi szív.”[4]

 

Letizia Magri

[1] vö. Jn 1,12; 1Jn 3,1

[2] vö. 1Jn 4,18

[3] vö. 1Jn 4,10

[4] C. Lubich, Az élet igéje 1984. január

/Híreink

Az élet igéje – 2021. április

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10,11)

A bibliai kultúra képei, a pásztorok nomád életének nyugodt ritmusa úgy tűnik, nagyon távol áll a mi hatékonyságra és versengésre törekvő mindennapjainkétól. Ennek ellenére mi is szükségét érezzük, hogy megálljunk, megpihenjünk valahol, és találjunk valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagyunk.

Jézuson azt látjuk, hogy ő kész mindenki másnál jobban befogadni minket, felüdülést kínál, sőt kész az életét is odaadni bármelyikünkért.

János evangéliumának ebben a hosszú fejezetében, ahol ez az életige szerepel, Ő arról biztosít bennünket, hogy Isten minden egyes ember életének történetében ugyanúgy jelen van, ahogy azt a próféták szava által Izraelnek megígérte. [1]

Jézus a pásztor, a vezér, aki ismeri és szereti juhait, az ő megfáradt és gyakran eltévelyedett népét. Ő nem egy idegen, aki nem törődik a nyájjal, nem is egy rabló, aki lopni jön, nem is egy bandita, aki leöli és szétszéleszti a nyájat vagy egy kereskedő, aki pusztán érdekből cselekszik.

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Jézus biztosan a tanítványait tekinti nyájának, azokat, akik megkapták a keresztség ajándékát, de nem csak őket. Jézus minden embert ismer, nevén szólít, és mindenkiről gyengéden gondoskodik.

Ő az igazi pásztor, aki az igazi életre vezet, és értünk jön minden egyes alkalommal, amikor eltévelyedünk[2]. Sőt még az életét is odaadta, hogy beteljesítse az Atya akaratát, hogy eljussunk a személyes közösségre vele, és helyreálljon közöttünk a bűntől halálosan megsebzett testvériség.

Mindannyian felismerhetjük Isten hangját. Halljuk meg, amikor hozzánk fordul, és kövessük bizalommal! Főleg pedig biztosak lehetünk a szeretetében, hogy megért és feltétel nélkül megbocsát nekünk Ő, aki azt mondja:

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Amikor legalább egy kicsit megtapasztaljuk az ő csendes, de határozott jelenlétét az életünkben, akkor felébred a szívünkben a vágy, hogy ezt megosszuk másokkal, törődjünk többet velük, fogadjuk be őket. Jézus példájára megpróbálhatjuk jobban megismerni a családtagjainkat, a munkatársainkat, a szomszédokat, és odafigyelhetünk a mellettünk élők igényeire.

Engedjük szabadjára a szeretetünk fantáziáját, vonjunk be másokat, és hagyjuk, hogy minket is bevonjanak mások. A magunk kicsinységében, így mégis hozzájárulhatunk egy nyitott és testvéri közösség építéséhez, amely türelemmel és bátran oda tud állni sokak mellé.

Erről az evangéliumi mondatról elmélkedve, Chiara Lubich így ír: „Jézus nyíltan beszél önmagáról: »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.« (Jn 15,13) És mindvégig kész is erre az áldozatra. Az Ő szeretete ajándékozó szeretet, mely valóban kész feláldozni, odaajándékozni életét. […] Isten tőlünk is (legalább a szándékot és az elhatározást illetően) olyan szeretetet, olyan tetteket kér, melynek mértéke az ő szeretete. […] Csak az ilyen szeretetet nevezhetjük keresztény szeretetnek: mely nemcsak valamiféle szeretet; nem egy máz csupán, hanem olyan szeretet, amely még az életét is kockára teszi. […] Ha így teszünk, keresztény életünkben minőségi ugrás, nagy minőségi ugrás fog bekövetkezni. És látni fogjuk, hogy sok – a föld különböző pontjain élő – férfi és nő csatlakozik majd Jézushoz, mert vonzza őket az ő hangja.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Ez 34,24-31

[2] vö. Lk 15,3-7; Mt 18,12-14

[3] C. Lubich, Az élet igéje 1997. április, Új Város 1997/4.

/Híreink

Az élet igéje – 2021. március

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25(24),4)

Ez a zsoltár egy olyan embert mutat be, akit ezernyi veszély fenyeget, és szeretné megtalálni az igaz utat, amely a biztonságra vezet. Ugyan kitől kérhetne segítséget?

Törékenységének tudatában végre felemeli a tekintetét és az Úrhoz kiált, Izrael Istenéhez, aki soha nem hagyta el az ő népét, sőt, hosszú vándorlás után a pusztában elvezette az ígéret földjére.

A vándorlás élménye az úton lévőben felébreszti a reményt, mert kiváltságos lehetőség arra, hogy új és bensőséges kapcsolatba lépjünk Istennel, és hogy saját hűtlenségeink ellenére is bizalommal ráhagyatkozzunk az ő hűséges szeretetére.

A bibliai szövegekben az Istennel járás tanítást is jelent az életünkre vonatkozóan, ennek során tanuljuk meg felismerni az ő üdvözítő tervét.

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”

Sokszor járunk olyan utakon, ahol önteltségünkben úgy gondoljuk, elegek vagyunk önmagunk számára, és végül ott állunk irányvesztetten és összezavarodva, rádöbbenve saját korlátainkra és hiányosságainkra. Szeretnénk megtalálni az iránytűt az életünkben, a cél felé vezető utat.

Ez a zsoltár segítségünkre lehet ebben. Új vagy megújult személyes találkozásra vezethet Istennel, és arra, hogy bízzunk az ő barátságában.

Bátorságot ad, hogy merjünk hallgatni a tanítására, mely állandóan arra hív, hogy lépjünk ki önmagunkból és kövessük őt a szeretet útján, amelyen ő siet elsőként elébünk.

Lehet ez a zsoltár egy ima, mely végigkíséri az egész napunkat, és annak minden örömteli vagy fájdalmas pillanatát életutunk értékes szakaszává teszi.

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”

Hedy Svájcban él, négy gyermek édesanyja, és már régen próbálja élni az élet igéjét. Most súlyos beteg lett, és tudja, hogy földi életének vége felé közeledik.

Kedves barátnője, Kati meséli: „Hedy minden egyes látogatóhoz, az ápoló személyzethez is odafordul, érdeklődik felőlük, annak ellenére, hogy most nagyon nehezére esik beszélni. Mindenkinek köszönetet mond, és elmondja a tapasztalatát. Hedy csak szeretet, élő igen Isten akaratára. Sokakat odavonz: barátokat, rokonokat, papokat. Mindenkit mélyen megérint a látogatók iránti figyelmessége, hogy az Isten szeretetébe vetett hit micsoda erőt ad neki.”

Chiara Lubich azt mondta, hogy az élet egy „szent utazás” (vö. Zsolt 84(83),6): „Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül”. „A zarándokút – más szóval szent utazás – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. […] Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket. […] A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad. […] Ha életünk szent utazás, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. […] És ha megtorpanunk? […] Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: újrakezdeni. […] Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. […] Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent ott lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a szent zarándokútnak.” (Chiara Lubich, Az élet igéje, 2006. december, Új Város 2006/12.)

Szerző: Letizia Magri

/Híreink

Járványügyi rendelkezések a Váci Egyházmegyében november 11-től

A járványhelyzet kedvezőtlen alakulása miatt a Váci Egyházmegyében 2020. november 11-től az alábbi rendelkezések lépnek hatályba.

Bármilyen egyházi szertartás, esemény, ügyintézés stb. csak a kijárási tilalmon kívüli időpontban (reggel 5 és este 8 óra között) tartható. Fontos, különösen este, hogy a szertartásokról, illetve más alkalmakról a híveknek legyen elég ideje hazaérni.

Elmaradnak a bérmálások és az ünnepélyes püspöki búcsúi szentmisék. Az elmaradó bérmálásokra a járványhelyzet elmúltával kerül sor.

Nyilvános szentmise (igeliturgia, zsolozsma) továbbra is tartható, a betegek szentsége kiszolgáltatható, betegek otthoni és kórházi áldoztatása megengedett (kivéve, ha a kórházi rendelkezések tiltják).

Temetésen legfeljebb 50 fő vehet részt.

Esküvők, keresztelők csak a legszűkebb családi körben, az állami előírások megtartásával tarthatók.

A plébániai oktatások és közösségi összejövetelek csak online formában tarthatók.

Valamennyi szertartás és egyéb közösségi vagy más alkalom során kiemelt figyelmet kell fordítani az egymástól való biztonságos távolság megtartására, a maszkviselésre és a kézfertőtlenítésre. Egy helyiségben csak annyian tartózkodjanak, ahányan a biztonságos távolságtartás figyelembe vételével oda beférnek. A szertartások és más alkalmak során lehetőleg kerüljük az éneklést.

Kérem, hogy aki betegnek érzi magát, forduljon orvoshoz, és ne menjen közösségbe!

Mentesülnek a vasárnapi szentmiselátogatás kötelezettsége alól az idősebb, veszélyeztetett, illetve beteg testvéreink, továbbá azok, akik kötelességüket teljesítik, jogosan félnek a közösségben való megjelenéstől, beteget ápolnak, nagyon idős vagy veszélyeztetett személlyel laknak együtt vagy hatósági karanténban vannak. A felmentés vonatkozik mindazokra is, akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában (CIC 87. k. 1. §., 1245. k.).

Nyomatékosan kérem a felelős lelkipásztorokat és a szertartást vezető szolgálattevőket, hogy folyamatosan kísérjék figyelemmel, valamint tartsák, illetve tartassák be az aktuális hatósági előírásokat!

Arra hívok mindenkit, hogy imádkozzunk a járványban megbetegedettekért, az orvosokért, ápolókért, mindazokért, akik munkájukkal a járvány ellen küzdenek, valamint az elhunytakért és gyászoló hozzátartozóikért.

Vác, 2020. november 10.

Marton Zsolt s. k.

váci püspök

/Híreink

Katekizmus 365

2020. szeptember 21-től 2021. szeptember 4-ig, a kongresszus kezdetéig minden napra (a vasárnapokat és a főbb ünnepnapokat kivéve) összeállít a NEK Titkársága körülbelül kétoldalnyi olvasnivalót a KEK-ből. Olvassuk együtt a Katolikus Egyház Katekizmusát!

http://https://www.iec2020.hu/hu/KEK365NEK

/Híreink