„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Pál apostol rómaiaknak írt leveléből származik az ige, melyet ebben a hónapban megélni javasolunk. Hosszú, gondolatokkal és tanításokkal teli szövegről van szó, amelyet Pál Rómába menetele előtt írt, hogy előkészítse látogatását, mert személyesen még nem ismerte ezt a közösséget.

A nyolcadik fejezet különösen is aláhúzza az új, Lélek szerinti életet, az örök élet ígéretét, amely az emberekre, a népekre és az egész teremtett világra vár.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Ennek a mondatnak minden szava mély jelentőséggel bír.

Pál kijelenti, hogy főleg kereszténységünkből fakadóan megismertük Isten szeretetét, és tudjuk, hogy minden, ami velünk, emberekkel történik, részét képezi Isten nagy üdvösségtervének.

Pál azt mondja, hogy minden ennek a tervnek a megvalósulására szolgál: a szenvedés, az üldöztetés, a bukás és a személyes gyengeségeink is, de főleg Isten Lelkének a működése a szívünkben, ha befogadjuk őt.

A Szentlélek meghallja az emberiség és a teremtett világ vajúdását, velünk sóhajtozik[1], és ez a biztosítéka, hogy Isten terve meg is valósul.

Számunkra ez azt jelenti, hogy válaszoljunk cselekvő szeretettel a szeretetére, bízzuk magunkat az Atyára minden szükségben, és tegyünk tanúságot az új égbe és új földbe vetett hitünkről[2], melyet azoknak készít, akik bíznak Benne.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Hogyan valósítsuk meg ezt a komoly kijelentést személyes életünkben, a mindennapokban?

Chiara Lubich ezt tanácsolja: „Mindenekelőtt soha nem szabad megállnunk a dolgok pusztán külső, anyagi, profán szemlélésénél, hanem hinnünk kell, hogy minden tény olyan üzenet, mellyel Isten kifejezi szeretetét irántunk.

Az élet gyakran egy olyan szőtteshez hasonlít, melyből csak a csomókat és a kusza szálak összevisszaságát vesszük észre. Meg fogjuk azonban látni, hogy valójában mennyire más: egy olyan csodálatos minta, melyet Isten szeretete sző majd hitünkre alapozva.

 

A következő lépés az, hogy bizalommal és teljesen hagyatkozzunk rá erre a szeretetre minden pillanatban, legyen szó akár kis, akár nagy dolgokról. Sőt, ha képesek leszünk rábízni magunkat Isten szeretetére a hétköznapi élethelyzetekben, akkor Ő megadja majd nekünk az erőt ahhoz, hogy a nehezebb pillanatokban is rá tudjuk bízni magunkat: egy nagy megpróbáltatás vagy betegség idején, és a halál pillanatában.

Próbáljunk meg így élni, de ne érdekből, azért, hogy Isten felfedje terveit, és így vigasztalást nyerjünk tőle, hanem csak szeretetből. Meg fogjuk látni, hogy ez a bizalomteli ráhagyatkozás végtelen fény és béke forrása számunkra és sok más ember számára.”[3]

Bízzuk magunkat Istenre a nehéz döntésekben is, ahogy O. L. meséli Guatemalából: „Szakácsként dolgoztam egy szeretetotthonban. A folyosóról behallatszott, hogy egy néni vizet kér. Bár nekem tilos elhagynom a konyhát, mégis megkockáztattam, és kedvesen odaadtam neki egy pohár vizet. Felragyogott a szeme. Megivott egy fél pohárral, aztán megszorította a kezemet: »Maradjon velem tíz percre!« Magyaráztam, hogy nekem nem lehet, mert az állásomat kockáztatom vele. De a tekintete meggyőzött, és vele maradtam. Megkért, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot. Aztán pedig arra, hogy énekeljek valamit. Az a dal jutott eszembe, hogy »nem viszünk magunkkal semmit, csak a szeretetet…«. A többi lakó csak figyelt bennünket. Az asszony boldog volt és annyit mondott: »Isten áldjon meg téged, gyermekem!« Rövid idővel utána pedig elhunyt. Mindenképpen el kellett bocsátaniuk, mert elhagytam a konyha területét. A családom távol él, szükségük van a támogatásomra, mégis béke és öröm van bennem, mert válaszoltam Istennek, és az az asszony nem maradt egyedül élete legfontosabb pillanatában.”

[1] vö. Róm 8,22-27
[2] vö. Jel 21,1
[3] Chiara Lubich: Az élet igéje, 1984. augusztus

 

Kedves Résztvevő!

Hálatelt szívvel gondolunk azokra a kegyelmekre, amelyekkel Isten megajándékozott minket Budapesten, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus napjaiban. Komoly lelki megerősödést jelentettek ezek a napok mindannyiunknak, akár online követtük az eseményeket, akár a helyszíneken kapcsolódtunk be a több száz program valamelyikébe. Ferenc pápa szentmiséje, a gyertyás körmenet, a nyitó szentmise az elsőáldozással, a Hungexpón hallott előadások, tanúságtételek, a szentmisék, a kulturális programok mind-mind olyan lelki muníciót adtak, melyből sokáig meríthetünk.

Erdő Péter bíboros imádságban adott hálát a Kongresszus kegyelmeiért. A főpásztor buzdít mindenkit, hogy csatlakozzon imájához!

Bízunk benne, hogy közösségeink megerősödését hozza az a sok-sok élmény, amelyet a Kongresszus hetében közösen szereztünk.

Arra kérünk, hogy osszuk meg egymással ezeket a pillanatokat! Szerkesszük meg együtt a Kongresszus virtuális emlékkönyvét! Írd meg Te is, milyen volt számodra ez a pár nap! Kérjük csoportod tagjaihoz is juttasd el ezt a felhívásunkat.

Köszönettel:

NEK Titkárság

Urunk, Jézus Krisztus, szeretett Mesterünk!

Teljes szívünkből hálát adunk Neked, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egész folyamán különös erővel átélhettük jelenléted csodáját, szereteted szelíd és ellenállhatatlan erejét. Hittük eddig is, de most meg is érezhettük, hogy ami történt, nagyobb, mint mi vagyunk.

A szentmisék és a szentségimádások meghitt közelsége, az Oltáriszentséget kísérő körmenet a városon át a szombat este kigyúló fényeivel, szentségi áldásod, mely átölelte és eggyé forrasztotta az egybegyűltek hatalmas tömegét, örök emlék és erőforrás marad számunkra.

A pápai misén a világegyház látható közösségként is megjelent Körülötted. Péter utódának vezetésével a püspökök, papok, szerzetesek, világi hívők hatalmas családja Téged ünnepelt, Tőled kapott kegyelmet, szent Tested és Véred táplálékával a Te életedben részesült.

A szegényekkel való közösség megélése, a művészet, a tudomány, a zene, a tanúságtételek átütő ereje, a sok nemzetiség, a minden földrészről hozzánk érkező hívők példája és lelkesedése a felemelkedés, a remény, az újrakezdés üzenetét hordozta a járvány nehéz hónapjai után. Belőled merítjük a bizalmat, Te vagy az, aki gondot viselsz ránk.

Eléd hoztuk nagy, közös gondjainkat is. A Föld erőforrásainak korlátait, az emberiség riadt útkeresését, hogy ne tegye maga körül lakhatatlanná a világot. Hogy tanácstalanságát ne egymás iránti szorongó vádaskodással vagy a javakért folyó ádáz küzdelemmel vezesse le. Találjon inkább Benned reményt, legyen képes a közös gondokat őszintén és nagylelkűen megvitatni. Hála Neked, mert velünk járod a történelem útját!

Köszönjük, hogy Körülötted, asztalod körül találkozhattunk a többi keresztényekkel. Kérünk, hogy mielőbb megtaláljuk velük a teljes közösséget! Szeretetben találkozhattunk más vallások követőivel és más világnézetű emberekkel is. Segíts, hogy a szeretetben hírnökeid lehessünk!

A készület éveiben kértük, hogy az Eucharisztikus Kongresszus fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulását szolgálja. Most, amikor megrendülten mondunk köszönetet a kongresszus minden kegyelméért, kérjük, segíts, hogy ennek a lelki megújulásnak a munkatársai lehessünk Szentlelked vezetésével és erejével!

Ámen.

 

 

Bedő Dorottya nyerte az első díjat vers kategóriában (10-14 éves korosztály) azon a a vers- és novellaíró pályázaton, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki konferencia hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel.  A teljes cikk itt olvasható:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-csalad-istentol-rendelt-kozosseg-atadtak-katolikus-vers-es-novellairo-palyazat-dijait

Lehet, hogy egy kép erről: , szöveg, amely így szól: „Bedő Dorottya Családom ölelÅ‘ karján: Porszemek vagyunk, de együtt a sivatag, Vízcseppek, kikből egyszer óceán dagad. Zöld mezÅn, hullámzó fűszálak vagyunk, Különbözünk mégis pázsitot alkotunk. S szétfú a szél, ha jön a hurrikán? Szétszéledünk, mert jön egy nagy hullám? Megtörünk, mert csorda közeleg? Nem. Mi nem adjuk magunkat ilyen könnyen meg. Ha jÅ az orkán, összekarolunk, Ha nő egy hullám, együtt maradunk, S ha ménes nyargal át az ugaron, Meghajlunk s várjuk, jön az irgalom. Együtt jutunk át minden viharon, Várunk már, jöjj el oltalom! Vigyázd álmaink örök hatalom! Öleld át lelkünk legszentebb nyugalom! (2021. 04. 12.)”

Lehet, hogy egy kép erről: 2 ember, ülő emberek, álló emberek és belső tér

A JÖVŐ EGYHÁZÁT LÁTTAM A NEK-EN

Ferenc pápa mutatja be az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) záró szentmiséjét. A Szentatya látogatásának alkalmából jelent meg az Új Ember Kiadványok sorozatának legújabb kötete, mely Ferenc pápa imádságról szóló katekézissorozatának elmélkedéseit tartalmazza. A könyvet a kongresszus végéig ötven százalékos kedvezménnyel árusítjuk.

A könyvhöz Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke írt előszót. Az alábbiakban ezt adjuk közre.

Mindig nagy megtiszteltetés a pápa látogatása egy országban, miként számunkra is, amikor huszonöt év elteltével örömmel fogadhatjuk Szent Péter utódját újra Magyarországon. Még akkor is megtiszteltetésnek érezzük ezt nemzetünk számára, ha tudjuk, hogy valójában az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus adja az alkalmat a pápalátogatásra. Magát a nemzetközi eseményt is kiemeltté teszi az ő jelenléte, hiszen csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a pápa személyesen vesz részt egy ilyen rendezvényen.

Minden bizonnyal annak az Egyház megújítását célzó pápai szándéknak is a megnyilvánulása ez, amely a Szentatyát eddigi szolgálata alatt vezette megnyilatkozásaiban és beszédeiben. Ugyanis ezen Eucharisztikus Kongresszus mottója – „Minden forrásom belőled fakad” – vezérli a Szentatya újító szándékait is. Hiszen nem kétséges, hogy az Egyház életének állandó megújítója az Eucharisztiában köztünk élő Jézus Krisztus. Imádkozni jön a Szentatya Magyarországra, érthető tehát, hogy ez alkalomból az év elején az imádságról szóló katekézisét vehetjük kézbe most magyar nyelven. Amikor találkozni készülünk valakivel, utána szoktunk érdeklődni vagy nézni annak, hogy ki is ő valójában. A Szentatyát bizonyára senkinek sem kell bemutatni, viszont ebből a könyvből megismerhetjük az ő Istennel való kapcsolatát, tehát sokkal közelebb kerülhetünk hozzá, ha elolvassuk az imádságról vallott gondolatait. Ez a könyv, amit az Olvasó most kezében tart, a Szentatya szerdai kihallgatásain mondott katekéziseinek gyűjteménye.

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)

A tanítványok Jézussal Kafarnaumba tartanak, és útközben hevesen vitatkoznak egymás között. Amikor azonban Jézus megkérdezi, hogy mi a vita tárgya, nincs bátorságuk válaszolni, talán azért, mert egy kicsit szégyenkeznek is: azon vitatkoztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük.

Jézus már kétszer is beszélt nekik titokzatos szenvedéséről, de Péter és a többiek számára túl nehéz volt ezt megérteni és elfogadni. Valójában csak Jézus halálának és föltámadásának megtapasztalása után fedezték fel, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, aki szeretetből odaadja az életét.

Ezért Jézus leül, odahívja őket maga köré, hogy segítsen nekik tanítványokká válni, és elmagyarázza, milyen is az “evangéliumi elsőbbség”.

Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája. 

Jézus megbízik a tanítványokban törékenységük és félelmeik ellenére is, és meghívja őket, hogy kövessék őt, társai legyenek a küldetésében, hogy mindenkit szolgáljon. Pál apostol buzdítása jut erről eszünkbe a Filippi keresztényekhez: Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”[1] Szolgáljunk, de nem úgy, mint a rabszolgák, akik rá voltak kényszerítve, hanem szabad emberként, aki nagylelkűen fölkínálja képességeit, erejét, aki nem csak egy csoport, egy rész szolgálatában áll, hanem kivétel és előítéletek nélkül mindenki iránt odaadást tanúsít, akinek szüksége van a segítségére.

Ez számunkra is, korunkban is egy meghívás, hogy nyitott szívvel és elmével felismerjük mások szükségleteit és gondjukat viseljük, fáradozzunk azon, hogy hiteles emberi kapcsolatokat építsünk, hogy a gyümölcsöztessük a talentumainkat a közjóért, újrakezdve minden nap a bukások ellenére is. Meghívás ez, hogy az utolsó helyet foglaljuk el annak érdekében, hogy mindenki közelebb kerülhessen közös jövőnk, az egyetemes testvériség megvalósulásához.

Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája. 

Chiara Lubich ezt az igét kommentálva elmondta, hogy is váltsuk gyakorlatra: „Válasszuk mi is Jézussal az utolsó helyet abban a számtalan helyzetben, amit a mindennapi élet teremt. Fontos feladat elvégzését bízták ránk? Ne érezzük magunkat, valakinek, ne engedjünk teret a büszkeségnek és a gőgnek. Jusson eszünkbe, hogy a legfontosabb: sze­retni felebarátunkat. Használjunk ki minden új helyzetet, hogy jobban szolgáljuk felebarátainkat. Ne fe­ledkezzünk meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról sem: személyes kap­csolatainkról, szerény hétköznapi kötelességeinkről, a segítésről a szü­lőknek, a családi békéről és harmó­niáról, a gyermekek neveléséről…

Igen, bárhogy is alakulnak á dol­gaink, ne feledjük, hogy a keresz­ténység elsősorban azt jelenti, hogy szeretünk, és különös módon szeret­jük az utolsókat.

Ha így élünk, akkor életünk foly­tonosan Isten Országát fogja építeni itt a földön. Az ilyeneknek Jézus minden egyebet ráadásként ígért meg: egészséget, javaikat és bőség­ben minden dolgot…, hogy szét­osszuk a többiek között, és így Is­ten gondviselésének kitárt karja le­gyünk sokak számára.”[2]

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 

Közös otthonunk megóvása is nagyon időszerű módja a közjó szolgálatának, és ezt a világon sokakkal egyetértésben tehetjük. Évek óta kiemelt területe közös keresztény tanúságtételünknek is. Szeptember 1-én, a teremtés imavilágnapján kezdődik és október 4-éig, Assisi Szent Ferenc emléknapjáig tart a teremtés időszaka. Egyre több egyház részvételével fordítunk ilyenkor különös figyelmet a teremtett világ gondozására.

A taizéi közösség az idei alkalomra a következő imádságot ajánlotta: „Szerető Istenünk, add, hogy a jelenlétedben maradjunk, és add meg felismernünk végtelen szépségedet mindabban, amit teremtettél, minbadban, ami tőled, a te kimeríthetetlen közelségedből származik. Add, hogy jobban odafigyeljünk a többiekre és az egész teremtésre. Taníts meg fölfedeznünk az értékét, és add, hogy a te békéd hordozói legyünk az emberiség családjában.”[3]

 

Letizia Magri

[1] Fil 2,3-5

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 1985. szeptember

[3] Vö. https://www.taize.fr/it_article24642.html.

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
(Mt 18,4)

Ki a legnagyobb, ki a leghatalmasabb, ki a győztes a társadalomban, az egyházban, a politikában, a piaci életben?

Ez a kérdés húzódik meg a kapcsolatok mögött, irányítja a döntéseket és meghatározza a stratégiákat. Ez az uralkodó logika, és észrevétlenül is eszerint gondolkodunk, amikor pozitív és hatékony eredményeket szeretnénk elérni a környezetünk javára.

Máté evangéliuma bemutatja Jézus tanítványait, akik befogadták a mennyek országának üzenetét, és szeretnék megtudni, hogyan lehetnek Isten új népének főszereplői: „Ki lesz a legnagyobb?”

Jézus most is egy váratlan válasszal áll elő: egy kisgyermeket állít a csoportosulás közepére, és ezt a tettét félreérthetetlen szavakkal meg is magyarázza.

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

A versengő és saját magával megelégedő mentalitással szemben Jézus a társadalom leggyengébb alanyát állítja elénk, azt, aki nem dicsekedhet megvédendő szerepekkel, aki mindenben függő helyzetben van, és spontán módon mások segítségére bízza magát. Ez azonban nem a passzivitásról szól és nem is arról, hogy le kell mondanunk a felelős és javaslattevő magatartásról, hanem inkább arról, hogy amit teszünk, azt akarattal és szabadon vigyük végbe. Jézus azt kéri, hogy legyünk kicsivé, hogy szándékosan és teljes odaadással határozottan váltsunk irányt.

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

Így írja le Chiara Lubich az evangéliumi gyermek jellegzetességeit: „[…] a gyermek bizalommal hagyatkozik apjára és anyjára, hisz a szeretetükben. […] A hiteles keresztény olyan, mint amilyen a gyermek, hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát. […] A gyermekek mindenben szüleiktől függenek. […] Mi is, mint »evangéliumi gyermekek«, mindenben az Atyától függünk, […] Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és még mielőtt kérnénk tőle, már meg is adja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.”

Chiara azt is aláhúzza, hogy a gyermek teljesen az apjára hagyatkozik, és mindent tőle tanul meg. Így „az »evangéliumi gyermek« mindent Isten irgalmába helyez, elfelejti a múltat, nap mint nap új életet kezd, nyitott a Szentlélek sugallataira, mindig kreatív. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa […] mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.

A gyermek utánozni szokta az apját. […] Így tesz az »evangéliumi gyermek« is: mindenkit szeret, mert az Atya »fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek«; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz.” [1]

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

Vincent és családja Kolumbiában nagyon szigorú megszorítások közt élte át a járvány és a karantén próbatételét. Így ír erről: „Amikor megkezdődött a szükségállapot, hirtelen nagyon megváltoztak hétköznapjaink. Feleségem és a két nagyobb gyermekem vizsgára készült az egyetemen, miközben a legkisebb képtelen volt megszokni az online oktatást. Senkinek nem volt ideje a másikkal foglalkozni. Ezt a robbanásig feszülő káoszt látva arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy megtestesítsük a szeretet művészetét, amit az evangélium szerint rendezett »új életünk« kapcsán gyakorolni szeretnénk. Rendet tettem a konyhában, ebédet készítettem, és elkezdtem megtervezni az étkezéseket. Nem vagyok gyakorlott szakács, és a takarítás sem az erősségem, de láttam, hogy ezzel csökkenhetne a mindennapos szorongás. Aztán, ami egyszeri szeretet cselekedetnek indult, hónapokon át tartott. Amikor a többiek is teljesítették vállalásaikat, beálltak takarítani, elrakni a ruhát és rendet tenni. Együtt állapíthattuk meg, mennyire igazak az evangélium szavai, és hogy a találékony szeretet megsúgja, hogyan kerül minden egyéb a helyére.”

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje 2003. október, Új Város 2003. 10. szám.

Jézus úton van, és nagy tömeg veszi körül. Egy kétségbeesett édesapa arra kéri, hogy menjen, és mentse meg haldokló kislányát. Elindul, és az úton még valaki odajön hozzá. Egy sok éve vérfolyásban szenvedő asszony átfurakodik a tömegen. Betegsége súlyos következményekkel jár, mert behatárolja a családi és a társas kapcsolatait. Az asszony nem szólítja meg Jézust, nem beszél, hanem közel megy hozzá és bátorkodik megérinteni a ruhája szegélyét. Nagyon világos az elképzelése: „Ha csak megérintem is a ruháját, meggyógyulok a szenvedésből, amely gyötör.”

Jézus pedig megfordul, ránéz, és megerősíti ezt: hite meghozta neki az üdvösséget. Jézus tekintete által nem csak a testi egészséget, hanem az Isten szeretetével való találkozást is elnyeri.

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

Máté evangéliumának ez a története számunkra is váratlan távlatokat nyit. Isten mindig elénk siet, de a mi kezdeményezésünket is várja, hogy ne maradjunk le a vele való találkozásról. A hit útja, még ha sok botlás, hiba, törékenység és csalódás közepette járjuk is, nagyon értékes. Ő az igazi Élet Ura, és ezt az életet akarja kiárasztani ránk, a gyermekeire, ami olyan méltóság az ő szemében, amelytől semmilyen körülmény nem foszthat meg. Ezért mondja ma nekünk is Jézus:

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

Chiara Lubich egyik írása segíthet megélni ezt az igét. Így elmélkedik róla: „A hit által az ember arról tesz tanúságot, hogy nem önmagában bízik, hanem Abban, aki erősebb nála. […] Jézus »leányának« nevezi a meggyógyított asszonyt, és ezzel kifejezi azt, amit valójában adni szeretne neki: a testi egészségen kívül az isteni élettel is meg akarja ajándékozni, ami teljesen megújíthatja őt. Mert Jézus csodatételeinek az a célja, hogy az emberek befogadják az üdvösség és a megbocsátás Általa szerzett ajándékát; az Atya ajándékát, aki Ő maga, és aki közösségre lép az emberrel, s átalakítja őt. […] Akkor hát hogyan éljük ezt az igét?

A legsúlyosabb helyzetekben is hagyatkozzunk teljes bizalommal Istenre! Természetesen ez a gesztus nem mentesít bennünket a felelősség alól, s nem tekinthetünk el attól sem, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. […] De az is előfordulhat, hogy hitünknek kell próbát kiállnia. Pontosan ezt mutatja a vérzésben szenvedő asszony esete, aki számára nem jelent akadályt a tömeg, mely elválasztja a Mestertől. […] Olyan hittel kell tehát rendelkeznünk, melyet a próbatételek sem ingatnak meg. S bizonyítanunk kell Jézusnak azt is, hogy milyen végtelen gazdagságot jelent számunkra az az isteni élet, amellyel megajándékozott. Legyünk hálásak érte, és válaszoljunk Neki!” [1]

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

Ez a bizonyosság lehetővé teszi, hogy vigaszt nyújtsunk, amikor gyengédséggel közeledünk ahhoz, aki szenvedés, szükség, sötétség vagy bizonytalanság közepette él.

Ez történt egy venezuelai édesanyával is, akinek volt bátorsága megbocsájtani: „Kétségbeesett keresésemben részt vettem egy találkozón, amely az evangéliumról szólt. Jézus igéjét magyarázták: »Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak nevezik őket«[2], »Szeressétek ellenségeiteket«[3].Hogy bocsájthatnék én meg annak, aki megölte a fiamat? De ez bogarat ültetett a fülembe, és végre felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy megbocsájtok. Most már tényleg »Isten gyermekének« mondhatom magam. Nemrég elfogták azt az embert, aki megölte a fiamat, és beidéztek szembesítésre. Nagyon kemény helyzet volt, de működött a kegyelem. A szívemben nem volt gyűlölet és harag, hanem csak nagy könyörület és jószándék, hogy ezt az embert Isten irgalmába ajánljam.”

Letizia Magri

[1] C. Lubich, Parola di Vita luglio 1997, in eadem, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma, 2017) pp. 583-585.

[2] Mt 5,9

[3] Lk 6,35

Július 25-én tartjuk a nagyszülők és idősek első világnapját. Ferenc pápa ebből az alkalomból hosszú üzenetet tett közzé, amelyben az isteni vigaszról, az emlékezet és az imádság fontosságáról, a fiatal nemzedékek reményéről beszél. A világnap alkalmából teljes búcsút engedélyezett a szokásos feltételek mellett.

Gedő Ágnes – Vatikán

„Kedves nagymamák, kedves nagypapák!”  – kezdi üzenetét a pápa. „Én veletek vagyok mindennap” – (vö. Mt 28,20) ezt az ígéretet tette az Úr tanítványainak, mielőtt fölment volna az égbe; és ezt ismétli el ma neked is, kedves nagypapa és nagymama. „Én veled vagyok minden nap” – ezt mondja Róma püspöke is, aki éppolyan idős, mint te és most a nagyszülők és idősek első világnapján azt üzeni: Az egyház melletted áll, jobban mondva mellettünk áll, törődik veled, szeret, és nem akar magára hagyni!”

A pandéma nagy próbatétel az idősek számára

„Tudom, hogy ez az üzenet nehéz időszakban talál meg: a pandémia váratlan és dühöngő viharként csapott le ránk, keményen próbára tette életünket, de az idősekkel még keményebben bánt el. Nagyon sokan közülünk megbetegedtek, sokan elmentek, vagy látták kialudni házastársuk, szeretteik élete lángját. Túl sokan kényszerültek az egyedüllétre, magányosan, elszigetelve hosszú-hosszú időn át. Az Úr tudja valamennyiünkről, hogy mennyit szenvedett ebben az időszakban. Ott áll mindenki mellett, aki most megéli a fájdalmas mellőzés érzését; nem közömbös magányunk iránt, ami még keményebbé tette számunkra a járványt. A hagyomány elbeszéli, hogy Szent Joachimot, Jézus nagyapját is kizárták a közösségből, mert nem volt gyereke. Életét – csakúgy, mint felesége, Anna életét – haszontalannak tartották. De az Úr vigaszt hozó angyalt küldött hozzá. Míg ő a városkapun kívül szomorkodott, megjelent neki az Úr küldötte és így szólt: „Joachim! Joachim! Az Úr meghallgatta szüntelen imádat”. Giotto, egyik híres freskóján éjszakai jelenet formájában ábrázolja a történetet. Álmatlan, emlékekkel, aggodalmakkal és vágyakkal teli éjjelt mutat be, mint amihez sokan hozzá vagyunk szokva” – fejti ki a nagyszülők és idősek első világnapjára írt üzenetében a pápa.

Minden nagyszülőt látogasson meg egy angyal

Gondoljuk arra, hogy „még akkor is, amikor minden sötéten tűnik fel előttünk, mint a pandémia hónapjaiban, az Úr továbbra is elküldi angyalait, hogy vigaszt hozzanak magányunkban, és elismétli: „Én veled vagyok minden nap”. Ezt mondja neked, nekem, mindannyiunknak.” És ez a világnap üzenete is, amelyet a pápa szándékára most első alkalommal rendeznek meg, a hosszú karantén után, amikor lassanként visszatér a társadalmi élet: „minden nagymamát és nagypapát, minden idős embert – különösen, aki egyedül van – látogasson meg egy angyal! Ez az angyal néha unokáik képében jelenik meg, néha más családtag, vagy egy régi barát, de olyan is lehet, akit most ismertünk meg ebben a nehéz pillanatban. Az elmúlt időszakban rájöttünk, milyen fontos számunkra az ölelés, egy látogatás.” A pápát szomorúsággal tölti el, hogy egyes helyeken még minden nem kerülhet ezekre sor.

Olvassuk minden nap Isten szavát

„Az Úr azonban elküldi hírnökeit hozzánk szava által is, melyet soha nem von meg életünktől. Olvassunk minden nap egy oldalt az evangéliumból, imádkozzuk a zsoltárokat, olvassuk a prófétákat! – buzdít a Szentatya, majd hozzátesz: Meg fogunk hatódni az Úr hűségétől. A szentírás segíteni fog megérteni azt is, hogy az Úr mit szeretne ma az életünktől. Ő a nap minden órájában elküldi munkásait a szőlőbe, az élet minden szakaszában. Én tanúsíthatom, hogy akkor kaptam a meghívást, hogy Róma püspöke legyek, amikor már úgymond megértem a nyugdíjas kort, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy sok új dolgot fogok véghez vinni. Az Úr mindig mellettünk áll, megszólít, új szavakkal vigasztal, de mindig közel van hozzánk. Ti tudjátok, hogy az Úr örök, és soha nem megy nyugdíjba!” – fordul üzenetében a pápa a nagyszülőkhöz és az idős emberekhez.

Őrizni a gyökereket, átadni a hitet a fiataloknak

Máté evangéliumában Jézus azt mondja az apostoloknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19-20) Ez ma nekünk is szól, é segít, hogy jobban megértsük hivatásunkat, ami nem más, mint hogy őrizzük a gyökereket, átadjuk a hitet a fiataloknak és gondot viseljünk a kicsinyekre. Ez ma az idősek hivatása – ismételte meg a pápa. Nem számít, hány éves vagy, hogy még dolgozol vagy sem, nem számít, hogy egyedül maradtál-e, van-e családod, fiatal nagyszülő vagy már benne vagy a korban. Nem számít, hogy önellátó vagy, esetleg segítségre szorulsz, mert az evangélium hirdetésének feladatából, az unokáknak való hagyomány átadásából nem lehet nyugdíjba menni. El kell indulni, és főként kilépni önmagunkból, hogy valami újba fogjunk” – bátorítja a nagyszülőket a pápa.

Hogyan győzzük le a szokás hatalmát?

Hogyan tudunk megfelelni ennek a megújult hivatásnak? Igaz, hogy idősebb korban csökken az erőnk és azt hisszük, már nem tehetünk sokat. Hogyan viselkedjek másként, amikor a szokás vált létem alapszabályává? Hogyan szentelhetem magam a szegényebbeknek, amikor már így is annyi gondom van a családommal? Hogyan figyelhetek másokra, ha nem is hagyhatom el lakóhelyemet? Nem túl nagy teher számomra a magány? Biztosan sok idős ember felteszi magának ezeket a kérdéseket. Jézusnak is hasonló kérdést tett föl Nikodémus, amikor megkérdezte: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg?” (Jn 3,4) Erre az Úr azt feleli, hogy a Szentlélek ott fúj, ahol akar. A Szentlélek szabad, oda megy, ahova akar, és azt csinál, amit akar.

Tanuljunk ebből a drámai válságból

Ferenc pápa sokszor elmondta már, hogy ebből a világválságból nem jöhetünk ki változás nélkül: vagy jobbak leszünk, vagy rosszabbak. Adja az ég, hogy ne legyen a sokadik súlyos történelmi esemény, amelyből nem vagyunk képesek tanulni, amilyen keményfejűek vagyunk! Adja Isten, hogy ne feledkezzünk el az idősekről, akik a lélegeztetőgépek hiánya miatt haltak meg. Hogy ez a nagy fájdalom ne legyen hiábavaló, hogy egy új életmódba kezdjünk, és végre fölfogjuk, hogy mindannyian rászorulók vagyunk, és tartozunk egymásnak azért, hogy az emberiség újjászülessen – idézett Fratelli tutti – kezdetű enciklikájából a pápa. Senki nem menekül meg egyedül, egymás adósai vagyunk. Fratelli tutti – mind testvérek.

Álmok, emlékezés, imádság

Ebből a távlatból szemlélve szólítja meg a Szentatya az időseket: szükség van rátok az újjáépítéshez, a testvériségben és a társadalmi barátságban. Együtt építsük a holnap világát, amelyben gyermekeinkkel és unokáinkkal fogunk élni, amikor a vihar lecsillapodott. Valamennyien vegyük ki részünket az újjáépítésből, támogassuk a sebzett társadalmat. A pápa három pillért jelöl meg, ami ebben a munkában segíthet: az álmok, az emlékezés és az imádság. Az Úr közelsége megadja majd az erőt az újrakezdéshez azoknak is, akik a legtörékenyebbek közülünk, az álom, az emlékezés és az imádság útján. Joel próféta egykor ezt az ígéretet tette: „Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak” (3,1).

Együtt álmodjuk az igazságos, békés jövőt

A világ jövője a fiatalok és az idősek közti szövetségen áll. Ki vehetné át és vinné előre az idősek álmait, ha nem a fiatalok? Éppen ezért kell tovább álmodni: amit ti álmodtok az igazságosságról, békéről és szolidaritásról, új látomásokat szül majd a fiatalokban, és ezáltal együtt építhetjük a jövőt. Nektek is tanúskodnotok kell arról, hogy megújulva kilábalhatunk ebből a próbatételből. Biztos vagyok benne – írja az idősekhez fordulva a pápa -, hogy nem lesztek egyedül ebben, mert életetek során sok ilyen helyzettel találkoztatok és sikerrel kilábaltatok belőlük. Abból a tapasztalatból merítve küzdjétek le a mostani nehézséget is!

Az álmok összefonódnak az emlékezettel. Ezért olyan értékesek a háborús emlékek, mert abból az új generációk megtanulhatják a béke értékét. Ezt pedig éppen az idősek adhatják át a fiataloknak, hiszen ők élték át a háború fájdalmát. Emlékezni: ez minden idős ember valódi küldetése. Az emlékezés, az emlékek átadása másoknak. Emlékezet nélkül nem lehet építkezni, mert az olyan lenne, mint az alapok nélküli ház.

Az idősek imája megmentheti a világot

Végül pedig az imádság jelentőségéről szólt a pápa a nagyszülők és idősek első világnapjára írt üzenetében. Idézte elődjét, XVI. Benedek pápát, a szent idős embert, aki továbbra is imádkozik és dolgozik az egyházért: „Az idősek imája megvédheti a világot, és talán még többet segít a világnak, mint sok más ember fáradozása.” Ezt pápasága végén mondta 2012-ben. Szép – jegyezte meg Ferenc pápa, majd így szólt az idősekhez: A ti imátok nagy kincs. Ez az ima a tüdő, amely nélkül az egyház és a világ nem élhet. Főként most, az emberiség számára oly nehéz időszakban, amikor mindannyian egy csónakban evezünk, nem hiábavaló az idősek imája, mely megmutatja nekünk az utat a boldog célba érés előtt.

Charles de Foucauld példája a testvériségről

„Kedves nagymama, kedves nagypapa, üzenetem végén szeretném felmutatni előttetek egy boldog – hamarosan szent – példáját: Charles de Foucauld-t. Remeteként élt Algériában, és tanúskodott arról, hogy minden embert testvérének érzett. Története példa arra, hogyan lehet a sivatag magányában is közbenjárni a világ szegényeiért, és hogyan élhetjük meg az egyetemes testvériséget. Kérem az Urat, hogy példájának köszönhetően is nyissa meg szívünket, tegye érzékennyé a legutolsók szenvedése iránt, és képessé arra, hogy közbenjárjunk értük. Kérem, hogy tanítsa meg mindenkinek – különösen az ifjabbaknak – azokat a vigasztaló szavakat, amelyeket ma hallottunk mindnyájan: „Én veled vagyok minden nap”. Csak így tovább, kitartás! Az Úr áldjon meg benneteket” – búcsúzik üzenetében Ferenc pápa, amelyet a június 25-én esedékes, nagyszülők és idősek első világnapjára írt.