„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9)

Máté evangéliuma a korabeli zsidó környezetből származó keresztényeknek íródott. Ezért használ sok olyan kifejezést, amely az ő kulturális és vallási hagyományukra jellemző.

Az ötödik fejezet úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest, aki fölmegy a hegyre, hogy Isten törvényének összegzését hirdesse: a szeretet parancsát. Hogy a kellő ünnepélyességet is megadja ennek a tanításnak, azt mondja az evangélium, hogy Jézus úgy tanított, mint egy mester.

Ám ennél is többről van szó: Jézus elsőként tanúsítja azt, amit hirdet. Ez teljesen nyilvánvaló, amikor a boldogságokról beszél, mert egész élete ezt példázza. Felhívja a figyelmet a keresztény szeretet radikalizmusára, annak gyümölcseivel, áldásával és örömével együtt. Szó szerint a boldogságával.

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

A Bibliában a béke, héberül Shalom az ember teljes harmóniáját fejezi ki önmagával, Istennel és mindazzal, ami körülveszi őt. Ma is sokan köszöntik így egymást, az élet teljességét kívánva ezzel. A béke mindenekelőtt Isten ajándéka, de a mi odaadásunktól is függ.

Az összes boldogság közül talán ez kívánja a legnagyobb aktivitást, arra hív, hogy a közömbösségből kilépve az egyetértés megteremtésén munkálkodjunk. Kezdjük magunkon és a saját környezetünkben, lendítsük mozgásba az elménket, a szívünket és az izmainkat! Odaadást kér, hogy törődjünk a többi emberrel, gyógyítsuk be személyes szinten és a társadalomban is az önzésünk okozta sebeket és traumákat, melyek megosztanak minket, és munkálkodjunk ezen minden erőnkkel.

Amint Jézus, Isten Fia, aki azzal töltötte be küldetését, hogy a kereszten odaadta az életét azért, hogy újra egyesítse az embereket az Atyával, és elhozza a földre a testvériséget. Ezért mindenki, aki a békét építi, Jézusra hasonlít, és Isten fiának nevezik, mint Jézust.

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

Jézus nyomdokaiban járva minden napunk a „békesség napja” lehet, ha véget vetünk a kisebb-nagyobb háborúknak, amelyek folyamatosan zajlanak körülöttünk. Ennek az álomnak a megvalósításához nagyon fontos, hogy építsük a barátság és a szolidaritás hálóit, nyújtsunk segítő kezet, és fogadjuk is el azt.

Ahogy Denise és Alessandro meséli: „Amikor megismertük egymást, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Összeházasodtunk, és az elején minden rendben volt, a gyerekek születésekor is. Idővel aztán jöttek a hullámok. Semmiféle párbeszéd nem volt közöttünk, és minden téma vita forrása lett. Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, de mindig visszaestünk ugyanabba a hibába, és csak keserűség és ellentét volt közöttünk. Egy ismerős házaspár azt ajánlotta, hogy vegyünk részt egy tanfolyamon, amit nehézségekkel küzdő pároknak szerveztek. Ott nemcsak felkészült szakemberekkel találkoztunk, hanem »családok családjára« találtunk, akikkel meg tudtuk osztani a problémáinkat. Nem voltunk már egyedül! Újra fény gyúlt az életünkben, de ez csak az első lépés volt. Otthon aztán megint nem volt könnyű, és időnként még elesünk. Az segít, hogy törődni szeretnénk egymással, mindig újra akarunk kezdeni és kapcsolatban akarunk maradni ezekkel az új barátainkkal, hogy együtt tudjunk előre haladni.”

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

Jézus békéje „új szívet és új látásmódot is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk” – mondja Chiara Lubich.

És hozzáfűzi: „Még a házsártos szomszédokban is? Abban a kollégámban is, aki karrierem útjában áll? Azokban is, akik másik párthoz tartoznak, vagy a kedvenc focicsapatom ellen drukkolnak? A más vallású vagy más nemzetiségű emberekben is?

Igen. Mindannyian fivéreim és nővéreim ők. A béke pontosan itt kezdődik, abban a kapcsolatban, amelyet felebarátaimmal építek. »A rossz az emberek szívében születik« – írta Igino Giordani. – »Tudatára kell ébrednünk, hogy ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.«[1]

Ha mi megváltozunk, a világ is meg fog változni. […] mindenekelőtt helyezzük fénybe azt, ami összeköt bennünket, így hozzájárulhatunk a béke kultúrájának megteremtéséhez, és együtt dolgozhatunk az emberiség boldogulásáért. […] Végül mindig a szeretet győz, mert erősebb mindennél. Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk. Így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség.”[2]

[1] I. Giordani, L’inutilità della guerra, /A háború nem megoldás/ Róma 2003, 2. kiadás, 111. o.

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2004. január, Új Város 2004/1.

Közleményben jelentette be Marton Zsolt váci püspök, hogy november elsejétől új rendelkezések lépnek életbe az egyházmegyéjében a súlyosbodó járványhelyzet miatt: kötelező lesz a szentmiséken a templomi szertartásokon a maszk, csak kézbe lehet áldozni és újra kiürítik a szenteltvíz-tartókat.

“A súlyosbodó járványhelyzetre való tekintettel, Marton Zsolt püspök a Váci Egyházmegyében 2021. november 1. napjától az alábbiakat rendeli el.

  • A szentmiséken és a többi templomi szertartás alkalmával a maszk használata kötelező.
  • Áldoztatni misében és misén kívül is csak kézbe.
  • A kézfogás a béke jelének átadási módjaként semmilyen formában nem megengedett.
  • Akik félsőlégúti betegség tüneteit észlelik magukon (köhögés, tüsszögés, orrfolyás), ne menjenek templomba. Természetesen ebben az esetben rájuk nem vonatkozik a vasárnapi misén való részvétel kötelezettsége.
  • A szenteltvíz-tartókat ürítsük ki.
  • Gyakran tisztítsuk a kilincseket és a padokat.
  • Valamennyi szertartás és egyéb közösségi vagy más alkalom során továbbra is kiemelt figyelmet kell fordítani az egymástól való biztonságos távolság megtartására és a kézfertőtlenítés.

Vigyázzunk egymásra!

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Pál apostol rómaiaknak írt leveléből származik az ige, melyet ebben a hónapban megélni javasolunk. Hosszú, gondolatokkal és tanításokkal teli szövegről van szó, amelyet Pál Rómába menetele előtt írt, hogy előkészítse látogatását, mert személyesen még nem ismerte ezt a közösséget.

A nyolcadik fejezet különösen is aláhúzza az új, Lélek szerinti életet, az örök élet ígéretét, amely az emberekre, a népekre és az egész teremtett világra vár.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Ennek a mondatnak minden szava mély jelentőséggel bír.

Pál kijelenti, hogy főleg kereszténységünkből fakadóan megismertük Isten szeretetét, és tudjuk, hogy minden, ami velünk, emberekkel történik, részét képezi Isten nagy üdvösségtervének.

Pál azt mondja, hogy minden ennek a tervnek a megvalósulására szolgál: a szenvedés, az üldöztetés, a bukás és a személyes gyengeségeink is, de főleg Isten Lelkének a működése a szívünkben, ha befogadjuk őt.

A Szentlélek meghallja az emberiség és a teremtett világ vajúdását, velünk sóhajtozik[1], és ez a biztosítéka, hogy Isten terve meg is valósul.

Számunkra ez azt jelenti, hogy válaszoljunk cselekvő szeretettel a szeretetére, bízzuk magunkat az Atyára minden szükségben, és tegyünk tanúságot az új égbe és új földbe vetett hitünkről[2], melyet azoknak készít, akik bíznak Benne.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Hogyan valósítsuk meg ezt a komoly kijelentést személyes életünkben, a mindennapokban?

Chiara Lubich ezt tanácsolja: „Mindenekelőtt soha nem szabad megállnunk a dolgok pusztán külső, anyagi, profán szemlélésénél, hanem hinnünk kell, hogy minden tény olyan üzenet, mellyel Isten kifejezi szeretetét irántunk.

Az élet gyakran egy olyan szőtteshez hasonlít, melyből csak a csomókat és a kusza szálak összevisszaságát vesszük észre. Meg fogjuk azonban látni, hogy valójában mennyire más: egy olyan csodálatos minta, melyet Isten szeretete sző majd hitünkre alapozva.

 

A következő lépés az, hogy bizalommal és teljesen hagyatkozzunk rá erre a szeretetre minden pillanatban, legyen szó akár kis, akár nagy dolgokról. Sőt, ha képesek leszünk rábízni magunkat Isten szeretetére a hétköznapi élethelyzetekben, akkor Ő megadja majd nekünk az erőt ahhoz, hogy a nehezebb pillanatokban is rá tudjuk bízni magunkat: egy nagy megpróbáltatás vagy betegség idején, és a halál pillanatában.

Próbáljunk meg így élni, de ne érdekből, azért, hogy Isten felfedje terveit, és így vigasztalást nyerjünk tőle, hanem csak szeretetből. Meg fogjuk látni, hogy ez a bizalomteli ráhagyatkozás végtelen fény és béke forrása számunkra és sok más ember számára.”[3]

Bízzuk magunkat Istenre a nehéz döntésekben is, ahogy O. L. meséli Guatemalából: „Szakácsként dolgoztam egy szeretetotthonban. A folyosóról behallatszott, hogy egy néni vizet kér. Bár nekem tilos elhagynom a konyhát, mégis megkockáztattam, és kedvesen odaadtam neki egy pohár vizet. Felragyogott a szeme. Megivott egy fél pohárral, aztán megszorította a kezemet: »Maradjon velem tíz percre!« Magyaráztam, hogy nekem nem lehet, mert az állásomat kockáztatom vele. De a tekintete meggyőzött, és vele maradtam. Megkért, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot. Aztán pedig arra, hogy énekeljek valamit. Az a dal jutott eszembe, hogy »nem viszünk magunkkal semmit, csak a szeretetet…«. A többi lakó csak figyelt bennünket. Az asszony boldog volt és annyit mondott: »Isten áldjon meg téged, gyermekem!« Rövid idővel utána pedig elhunyt. Mindenképpen el kellett bocsátaniuk, mert elhagytam a konyha területét. A családom távol él, szükségük van a támogatásomra, mégis béke és öröm van bennem, mert válaszoltam Istennek, és az az asszony nem maradt egyedül élete legfontosabb pillanatában.”

[1] vö. Róm 8,22-27
[2] vö. Jel 21,1
[3] Chiara Lubich: Az élet igéje, 1984. augusztus

 

Kedves Résztvevő!

Hálatelt szívvel gondolunk azokra a kegyelmekre, amelyekkel Isten megajándékozott minket Budapesten, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus napjaiban. Komoly lelki megerősödést jelentettek ezek a napok mindannyiunknak, akár online követtük az eseményeket, akár a helyszíneken kapcsolódtunk be a több száz program valamelyikébe. Ferenc pápa szentmiséje, a gyertyás körmenet, a nyitó szentmise az elsőáldozással, a Hungexpón hallott előadások, tanúságtételek, a szentmisék, a kulturális programok mind-mind olyan lelki muníciót adtak, melyből sokáig meríthetünk.

Erdő Péter bíboros imádságban adott hálát a Kongresszus kegyelmeiért. A főpásztor buzdít mindenkit, hogy csatlakozzon imájához!

Bízunk benne, hogy közösségeink megerősödését hozza az a sok-sok élmény, amelyet a Kongresszus hetében közösen szereztünk.

Arra kérünk, hogy osszuk meg egymással ezeket a pillanatokat! Szerkesszük meg együtt a Kongresszus virtuális emlékkönyvét! Írd meg Te is, milyen volt számodra ez a pár nap! Kérjük csoportod tagjaihoz is juttasd el ezt a felhívásunkat.

Köszönettel:

NEK Titkárság

Urunk, Jézus Krisztus, szeretett Mesterünk!

Teljes szívünkből hálát adunk Neked, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egész folyamán különös erővel átélhettük jelenléted csodáját, szereteted szelíd és ellenállhatatlan erejét. Hittük eddig is, de most meg is érezhettük, hogy ami történt, nagyobb, mint mi vagyunk.

A szentmisék és a szentségimádások meghitt közelsége, az Oltáriszentséget kísérő körmenet a városon át a szombat este kigyúló fényeivel, szentségi áldásod, mely átölelte és eggyé forrasztotta az egybegyűltek hatalmas tömegét, örök emlék és erőforrás marad számunkra.

A pápai misén a világegyház látható közösségként is megjelent Körülötted. Péter utódának vezetésével a püspökök, papok, szerzetesek, világi hívők hatalmas családja Téged ünnepelt, Tőled kapott kegyelmet, szent Tested és Véred táplálékával a Te életedben részesült.

A szegényekkel való közösség megélése, a művészet, a tudomány, a zene, a tanúságtételek átütő ereje, a sok nemzetiség, a minden földrészről hozzánk érkező hívők példája és lelkesedése a felemelkedés, a remény, az újrakezdés üzenetét hordozta a járvány nehéz hónapjai után. Belőled merítjük a bizalmat, Te vagy az, aki gondot viselsz ránk.

Eléd hoztuk nagy, közös gondjainkat is. A Föld erőforrásainak korlátait, az emberiség riadt útkeresését, hogy ne tegye maga körül lakhatatlanná a világot. Hogy tanácstalanságát ne egymás iránti szorongó vádaskodással vagy a javakért folyó ádáz küzdelemmel vezesse le. Találjon inkább Benned reményt, legyen képes a közös gondokat őszintén és nagylelkűen megvitatni. Hála Neked, mert velünk járod a történelem útját!

Köszönjük, hogy Körülötted, asztalod körül találkozhattunk a többi keresztényekkel. Kérünk, hogy mielőbb megtaláljuk velük a teljes közösséget! Szeretetben találkozhattunk más vallások követőivel és más világnézetű emberekkel is. Segíts, hogy a szeretetben hírnökeid lehessünk!

A készület éveiben kértük, hogy az Eucharisztikus Kongresszus fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulását szolgálja. Most, amikor megrendülten mondunk köszönetet a kongresszus minden kegyelméért, kérjük, segíts, hogy ennek a lelki megújulásnak a munkatársai lehessünk Szentlelked vezetésével és erejével!

Ámen.

 

 

Bedő Dorottya nyerte az első díjat vers kategóriában (10-14 éves korosztály) azon a a vers- és novellaíró pályázaton, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki konferencia hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel.  A teljes cikk itt olvasható:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-csalad-istentol-rendelt-kozosseg-atadtak-katolikus-vers-es-novellairo-palyazat-dijait

Lehet, hogy egy kép erről: , szöveg, amely így szól: „Bedő Dorottya Családom ölelÅ‘ karján: Porszemek vagyunk, de együtt a sivatag, Vízcseppek, kikből egyszer óceán dagad. Zöld mezÅn, hullámzó fűszálak vagyunk, Különbözünk mégis pázsitot alkotunk. S szétfú a szél, ha jön a hurrikán? Szétszéledünk, mert jön egy nagy hullám? Megtörünk, mert csorda közeleg? Nem. Mi nem adjuk magunkat ilyen könnyen meg. Ha jÅ az orkán, összekarolunk, Ha nő egy hullám, együtt maradunk, S ha ménes nyargal át az ugaron, Meghajlunk s várjuk, jön az irgalom. Együtt jutunk át minden viharon, Várunk már, jöjj el oltalom! Vigyázd álmaink örök hatalom! Öleld át lelkünk legszentebb nyugalom! (2021. 04. 12.)”

Lehet, hogy egy kép erről: 2 ember, ülő emberek, álló emberek és belső tér

A JÖVŐ EGYHÁZÁT LÁTTAM A NEK-EN

Ferenc pápa mutatja be az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) záró szentmiséjét. A Szentatya látogatásának alkalmából jelent meg az Új Ember Kiadványok sorozatának legújabb kötete, mely Ferenc pápa imádságról szóló katekézissorozatának elmélkedéseit tartalmazza. A könyvet a kongresszus végéig ötven százalékos kedvezménnyel árusítjuk.

A könyvhöz Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke írt előszót. Az alábbiakban ezt adjuk közre.

Mindig nagy megtiszteltetés a pápa látogatása egy országban, miként számunkra is, amikor huszonöt év elteltével örömmel fogadhatjuk Szent Péter utódját újra Magyarországon. Még akkor is megtiszteltetésnek érezzük ezt nemzetünk számára, ha tudjuk, hogy valójában az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus adja az alkalmat a pápalátogatásra. Magát a nemzetközi eseményt is kiemeltté teszi az ő jelenléte, hiszen csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a pápa személyesen vesz részt egy ilyen rendezvényen.

Minden bizonnyal annak az Egyház megújítását célzó pápai szándéknak is a megnyilvánulása ez, amely a Szentatyát eddigi szolgálata alatt vezette megnyilatkozásaiban és beszédeiben. Ugyanis ezen Eucharisztikus Kongresszus mottója – „Minden forrásom belőled fakad” – vezérli a Szentatya újító szándékait is. Hiszen nem kétséges, hogy az Egyház életének állandó megújítója az Eucharisztiában köztünk élő Jézus Krisztus. Imádkozni jön a Szentatya Magyarországra, érthető tehát, hogy ez alkalomból az év elején az imádságról szóló katekézisét vehetjük kézbe most magyar nyelven. Amikor találkozni készülünk valakivel, utána szoktunk érdeklődni vagy nézni annak, hogy ki is ő valójában. A Szentatyát bizonyára senkinek sem kell bemutatni, viszont ebből a könyvből megismerhetjük az ő Istennel való kapcsolatát, tehát sokkal közelebb kerülhetünk hozzá, ha elolvassuk az imádságról vallott gondolatait. Ez a könyv, amit az Olvasó most kezében tart, a Szentatya szerdai kihallgatásain mondott katekéziseinek gyűjteménye.

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)

A tanítványok Jézussal Kafarnaumba tartanak, és útközben hevesen vitatkoznak egymás között. Amikor azonban Jézus megkérdezi, hogy mi a vita tárgya, nincs bátorságuk válaszolni, talán azért, mert egy kicsit szégyenkeznek is: azon vitatkoztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük.

Jézus már kétszer is beszélt nekik titokzatos szenvedéséről, de Péter és a többiek számára túl nehéz volt ezt megérteni és elfogadni. Valójában csak Jézus halálának és föltámadásának megtapasztalása után fedezték fel, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, aki szeretetből odaadja az életét.

Ezért Jézus leül, odahívja őket maga köré, hogy segítsen nekik tanítványokká válni, és elmagyarázza, milyen is az “evangéliumi elsőbbség”.

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 

Jézus megbízik a tanítványokban törékenységük és félelmeik ellenére is, és meghívja őket, hogy kövessék őt, társai legyenek a küldetésében, hogy mindenkit szolgáljon. Pál apostol buzdítása jut erről eszünkbe a Filippi keresztényekhez: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”[1] Szolgáljunk, de nem úgy, mint a rabszolgák, akik rá voltak kényszerítve, hanem szabad emberként, aki nagylelkűen fölkínálja képességeit, erejét, aki nem csak egy csoport, egy rész szolgálatában áll, hanem kivétel és előítéletek nélkül mindenki iránt odaadást tanúsít, akinek szüksége van a segítségére.

Ez számunkra is, korunkban is egy meghívás, hogy nyitott szívvel és elmével felismerjük mások szükségleteit és gondjukat viseljük, fáradozzunk azon, hogy hiteles emberi kapcsolatokat építsünk, hogy a gyümölcsöztessük a talentumainkat a közjóért, újrakezdve minden nap a bukások ellenére is. Meghívás ez, hogy az utolsó helyet foglaljuk el annak érdekében, hogy mindenki közelebb kerülhessen közös jövőnk, az egyetemes testvériség megvalósulásához.

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 

Chiara Lubich ezt az igét kommentálva elmondta, hogy is váltsuk gyakorlatra: „Válasszuk mi is Jézussal az utolsó helyet abban a számtalan helyzetben, amit a mindennapi élet teremt. Fontos feladat elvégzését bízták ránk? Ne érezzük magunkat, valakinek, ne engedjünk teret a büszkeségnek és a gőgnek. Jusson eszünkbe, hogy a legfontosabb: sze­retni felebarátunkat. Használjunk ki minden új helyzetet, hogy jobban szolgáljuk felebarátainkat. Ne fe­ledkezzünk meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról sem: személyes kap­csolatainkról, szerény hétköznapi kötelességeinkről, a segítésről a szü­lőknek, a családi békéről és harmó­niáról, a gyermekek neveléséről…

Igen, bárhogy is alakulnak á dol­gaink, ne feledjük, hogy a keresz­ténység elsősorban azt jelenti, hogy szeretünk, és különös módon szeret­jük az utolsókat.

Ha így élünk, akkor életünk foly­tonosan Isten Országát fogja építeni itt a földön. Az ilyeneknek Jézus minden egyebet ráadásként ígért meg: egészséget, javaikat és bőség­ben minden dolgot…, hogy szét­osszuk a többiek között, és így Is­ten gondviselésének kitárt karja le­gyünk sokak számára.”[2]

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 

Közös otthonunk megóvása is nagyon időszerű módja a közjó szolgálatának, és ezt a világon sokakkal egyetértésben tehetjük. Évek óta kiemelt területe közös keresztény tanúságtételünknek is. Szeptember 1-én, a teremtés imavilágnapján kezdődik és október 4-éig, Assisi Szent Ferenc emléknapjáig tart a teremtés időszaka. Egyre több egyház részvételével fordítunk ilyenkor különös figyelmet a teremtett világ gondozására.

A taizéi közösség az idei alkalomra a következő imádságot ajánlotta: „Szerető Istenünk, add, hogy a jelenlétedben maradjunk, és add meg felismernünk végtelen szépségedet mindabban, amit teremtettél, minbadban, ami tőled, a te kimeríthetetlen közelségedből származik. Add, hogy jobban odafigyeljünk a többiekre és az egész teremtésre. Taníts meg fölfedeznünk az értékét, és add, hogy a te békéd hordozói legyünk az emberiség családjában.”[3]

 

Letizia Magri

[1] Fil 2,3-5

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 1985. szeptember

[3] Vö. https://www.taize.fr/it_article24642.html.

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
(Mt 18,4)

Ki a legnagyobb, ki a leghatalmasabb, ki a győztes a társadalomban, az egyházban, a politikában, a piaci életben?

Ez a kérdés húzódik meg a kapcsolatok mögött, irányítja a döntéseket és meghatározza a stratégiákat. Ez az uralkodó logika, és észrevétlenül is eszerint gondolkodunk, amikor pozitív és hatékony eredményeket szeretnénk elérni a környezetünk javára.

Máté evangéliuma bemutatja Jézus tanítványait, akik befogadták a mennyek országának üzenetét, és szeretnék megtudni, hogyan lehetnek Isten új népének főszereplői: „Ki lesz a legnagyobb?”

Jézus most is egy váratlan válasszal áll elő: egy kisgyermeket állít a csoportosulás közepére, és ezt a tettét félreérthetetlen szavakkal meg is magyarázza.

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

A versengő és saját magával megelégedő mentalitással szemben Jézus a társadalom leggyengébb alanyát állítja elénk, azt, aki nem dicsekedhet megvédendő szerepekkel, aki mindenben függő helyzetben van, és spontán módon mások segítségére bízza magát. Ez azonban nem a passzivitásról szól és nem is arról, hogy le kell mondanunk a felelős és javaslattevő magatartásról, hanem inkább arról, hogy amit teszünk, azt akarattal és szabadon vigyük végbe. Jézus azt kéri, hogy legyünk kicsivé, hogy szándékosan és teljes odaadással határozottan váltsunk irányt.

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

Így írja le Chiara Lubich az evangéliumi gyermek jellegzetességeit: „[…] a gyermek bizalommal hagyatkozik apjára és anyjára, hisz a szeretetükben. […] A hiteles keresztény olyan, mint amilyen a gyermek, hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát. […] A gyermekek mindenben szüleiktől függenek. […] Mi is, mint »evangéliumi gyermekek«, mindenben az Atyától függünk, […] Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és még mielőtt kérnénk tőle, már meg is adja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.”

Chiara azt is aláhúzza, hogy a gyermek teljesen az apjára hagyatkozik, és mindent tőle tanul meg. Így „az »evangéliumi gyermek« mindent Isten irgalmába helyez, elfelejti a múltat, nap mint nap új életet kezd, nyitott a Szentlélek sugallataira, mindig kreatív. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa […] mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.

A gyermek utánozni szokta az apját. […] Így tesz az »evangéliumi gyermek« is: mindenkit szeret, mert az Atya »fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek«; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz.” [1]

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

Vincent és családja Kolumbiában nagyon szigorú megszorítások közt élte át a járvány és a karantén próbatételét. Így ír erről: „Amikor megkezdődött a szükségállapot, hirtelen nagyon megváltoztak hétköznapjaink. Feleségem és a két nagyobb gyermekem vizsgára készült az egyetemen, miközben a legkisebb képtelen volt megszokni az online oktatást. Senkinek nem volt ideje a másikkal foglalkozni. Ezt a robbanásig feszülő káoszt látva arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy megtestesítsük a szeretet művészetét, amit az evangélium szerint rendezett »új életünk« kapcsán gyakorolni szeretnénk. Rendet tettem a konyhában, ebédet készítettem, és elkezdtem megtervezni az étkezéseket. Nem vagyok gyakorlott szakács, és a takarítás sem az erősségem, de láttam, hogy ezzel csökkenhetne a mindennapos szorongás. Aztán, ami egyszeri szeretet cselekedetnek indult, hónapokon át tartott. Amikor a többiek is teljesítették vállalásaikat, beálltak takarítani, elrakni a ruhát és rendet tenni. Együtt állapíthattuk meg, mennyire igazak az evangélium szavai, és hogy a találékony szeretet megsúgja, hogyan kerül minden egyéb a helyére.”

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje 2003. október, Új Város 2003. 10. szám.

Jézus úton van, és nagy tömeg veszi körül. Egy kétségbeesett édesapa arra kéri, hogy menjen, és mentse meg haldokló kislányát. Elindul, és az úton még valaki odajön hozzá. Egy sok éve vérfolyásban szenvedő asszony átfurakodik a tömegen. Betegsége súlyos következményekkel jár, mert behatárolja a családi és a társas kapcsolatait. Az asszony nem szólítja meg Jézust, nem beszél, hanem közel megy hozzá és bátorkodik megérinteni a ruhája szegélyét. Nagyon világos az elképzelése: „Ha csak megérintem is a ruháját, meggyógyulok a szenvedésből, amely gyötör.”

Jézus pedig megfordul, ránéz, és megerősíti ezt: hite meghozta neki az üdvösséget. Jézus tekintete által nem csak a testi egészséget, hanem az Isten szeretetével való találkozást is elnyeri.

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

Máté evangéliumának ez a története számunkra is váratlan távlatokat nyit. Isten mindig elénk siet, de a mi kezdeményezésünket is várja, hogy ne maradjunk le a vele való találkozásról. A hit útja, még ha sok botlás, hiba, törékenység és csalódás közepette járjuk is, nagyon értékes. Ő az igazi Élet Ura, és ezt az életet akarja kiárasztani ránk, a gyermekeire, ami olyan méltóság az ő szemében, amelytől semmilyen körülmény nem foszthat meg. Ezért mondja ma nekünk is Jézus:

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

Chiara Lubich egyik írása segíthet megélni ezt az igét. Így elmélkedik róla: „A hit által az ember arról tesz tanúságot, hogy nem önmagában bízik, hanem Abban, aki erősebb nála. […] Jézus »leányának« nevezi a meggyógyított asszonyt, és ezzel kifejezi azt, amit valójában adni szeretne neki: a testi egészségen kívül az isteni élettel is meg akarja ajándékozni, ami teljesen megújíthatja őt. Mert Jézus csodatételeinek az a célja, hogy az emberek befogadják az üdvösség és a megbocsátás Általa szerzett ajándékát; az Atya ajándékát, aki Ő maga, és aki közösségre lép az emberrel, s átalakítja őt. […] Akkor hát hogyan éljük ezt az igét?

A legsúlyosabb helyzetekben is hagyatkozzunk teljes bizalommal Istenre! Természetesen ez a gesztus nem mentesít bennünket a felelősség alól, s nem tekinthetünk el attól sem, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. […] De az is előfordulhat, hogy hitünknek kell próbát kiállnia. Pontosan ezt mutatja a vérzésben szenvedő asszony esete, aki számára nem jelent akadályt a tömeg, mely elválasztja a Mestertől. […] Olyan hittel kell tehát rendelkeznünk, melyet a próbatételek sem ingatnak meg. S bizonyítanunk kell Jézusnak azt is, hogy milyen végtelen gazdagságot jelent számunkra az az isteni élet, amellyel megajándékozott. Legyünk hálásak érte, és válaszoljunk Neki!” [1]

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

Ez a bizonyosság lehetővé teszi, hogy vigaszt nyújtsunk, amikor gyengédséggel közeledünk ahhoz, aki szenvedés, szükség, sötétség vagy bizonytalanság közepette él.

Ez történt egy venezuelai édesanyával is, akinek volt bátorsága megbocsájtani: „Kétségbeesett keresésemben részt vettem egy találkozón, amely az evangéliumról szólt. Jézus igéjét magyarázták: »Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak nevezik őket«[2], »Szeressétek ellenségeiteket«[3].Hogy bocsájthatnék én meg annak, aki megölte a fiamat? De ez bogarat ültetett a fülembe, és végre felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy megbocsájtok. Most már tényleg »Isten gyermekének« mondhatom magam. Nemrég elfogták azt az embert, aki megölte a fiamat, és beidéztek szembesítésre. Nagyon kemény helyzet volt, de működött a kegyelem. A szívemben nem volt gyűlölet és harag, hanem csak nagy könyörület és jószándék, hogy ezt az embert Isten irgalmába ajánljam.”

Letizia Magri

[1] C. Lubich, Parola di Vita luglio 1997, in eadem, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma, 2017) pp. 583-585.

[2] Mt 5,9

[3] Lk 6,35