Szemlélődő imádság

Azzal kezdődött, hogy kb. 3 és fél évvel ezelőtt adventben egy hajnali misén az atya azt kérte tőlünk, hogy karácsonyi készülődéseink közepette próbáljunk kiszakítani a napunkból bizonyos időt, pár percet, fél órát, vagy akár egy órát, hogy elcsendesedjünk és ezt az időt töltsük Istennel. Robert Sarah bíboros „A csönd ereje” c. könyve indította el ezt a gondolatot.

Rendben, megpróbálom, gondoltam. De biztos, hogy nekem ezt kell tennem? A kérdésemre szinte azonnal választ kaptam, mikor pár napra rá barátaim „véletlenül” egy a szemlélődő imádságról szóló könyvet ajándékoztak nekem. Ezt mindenképpen Isten üzenetének tekintettem. Tehát bátran belevághatok! Fogalmam sem volt, hogyan csináljam, mikor imádkozzak, mi fog történni, nekem mit kell tennem. Gondoljak majd valamire? Képzeljem oda Istent? Beszéljek hozzá? Vagy maradjak csöndben? Honnan tudom majd, hogy Ő valóban jelen van? Forduljak hozzá a szokásos kéréseimmel, amivel minden nap ostromlom? A könyvecske szolgált némi útmutatással, de Isten mindenkivel különleges személyes kapcsolatot akar kialakítani. Így aztán végül is a Szentlélekre bíztam.

Először is hol legyen ez a hely? Aztán eszembe jutott az evangélium: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!” Én ezt szó szerint vettem, bár tudtam, hogy a szobám az valójában a szívem, lényem legbensőbb részét jelenti. Tehát leültem a szobámban az ágyra, kényelmesen hátam egy párnának támasztva, magam elé vettem a feszületet és nézni kezdtem. Rajzottak a gondolatok a fejemben. Lelkemben akkoriban iszonyatos zűrzavar volt, tele voltam félelemmel, szorongással, sebekkel, bántásokkal, meg nem bocsátással, haraggal. Az első alkalommal elborítottak az érzelmek és hömpölygő áradattal magukkal ragadtak. Sírni, zokogni kezdtem, segítségért könyörögtem, majd a hála hullámai öntöttek el. Magasság és mélység váltogatta egymást, lelki hullámzás, miközben átéltem azt a magasságot és mélységet is, amit az ember akkor tapasztal meg, mikor az Isten nagyon közel jön hozzá.

Azt gondoltam, Isten minden nap átmossa majd a lelkem és felszárítja a könnyeim. De egy-két nap múlva a könnyeim már elapadtak és nem éreztem semmi különöset. Véget ért a misztikus utazás. Vártam, hátha újra magával ragadnak a szép érzések. De ehelyett pár alkalom után azt vettem észre, hogy egyre nehezebb ott ülnöm és tétlenül csak nézni magam elé. Folytonosan az órára pillantottam. Ó, Istenem, még csak öt perc telt el! Még csak tíz! Nem, ezt nem fogom kibírni fél óráig! Mert ennyi időt szabtam ki magamnak az imádságra. Állandóan elkalandoztam és arra gondoltam, mennyi dolgom lenne és mi mindent szeretnék csinálni. Egyre nehezebb volt nyugton maradni. Én olyan típus vagyok, aki állandóan pörög, mindig tevékenykedik. Akkoriban úgy éreztem, ha nem zsúfolok bele a napba minél több dolgot, nem ér a napom semmit, nem használom ki a nekem adatott időt. Úgy éreztem, rengeteg időt elpazarolok, amit jó dolgokra tudnék fordítani, amivel az embereknek jót tudnék tenni, amivel segítségükre lehetnék. Féltem, csak lopom a napot, miközben házastársam szorgalmasan készíti nekem az ebédet vagy éppen fát vág. Én meg csak tétlenkedem, lustálkodom. Bűntudatom volt emiatt. Tőle rabolom el az időt! És egyébként is mért ne imádkozhatnék munka közben, miközben kertészkedek, mosogatok vagy vasalok? Hiszen akkor nincs lekötve az agyam, imádkozhatok. Hiszen ezt meg is tettem eddig is, és nagyon jól ment. A rózsafüzért is el tudom mondani naponta akár többször is, miközben tevékenykedek. Igen ám, de akkor még nem értettem, minőségileg mennyire más úgy imádkozni, hogy közben a tevékenységemre is koncentrálok. Ma is imádkozom, miközben a ház körül dolgozom, de biztos, hogy a tevékenységembe néha olyan szinten bele tudok merülni, hogy közben elfeledkezem Istenről. Persze igyekszem hozzá minél hamarabb visszatérni, bevonni őt az életembe, a terveimbe, tanácsot kérni tőle. Ilyenkor őszintén leteszem elé a hibáim, mulasztásaim, örömeim és naponta többször elmondom Neki, milyen végtelenül hálás vagyok Neki mindenért és mennyire szeretem. „Szüntelenül imádkozzatok!” Ezt a fajta imádságot a mai napig gyakorlom. Mégis időbe telt megértenem, hogy a szemlélődő imádságban pont az a lényeg, hogy ekkor 100 %-ig Istenre tudok koncentrálni. Nem tudok olyan mélyen elmélyülni Isten imádásában, ha közben meg kell osztanom a figyelmem.

Időközben megtanultam, hogy a szemlélődő imádságban is vannak fejlődési szakaszok. Ami eleinte olyan nehéznek tűnt, az mára létszükségletté vált. Amit először fél órában határoztam meg, az most már inkább egy óra, néha több is. Csak ritkán fordul elő, hogy egy nap kihagyom a szemlélődő imádságot, vagy hogy az csak fél órára korlátozódik. Szép lassan sikerült a nap olyan időpontjára tenni ezt az imádságot, mely a legnyugalmasabb, amikor nagyon ritkán zavar meg bárki is, konkrétan déli 12 és 1 óra között. Ahogy az életemben minden bizonyos rendben történik, ez is beépült a rendszerbe és biztonságot ad.

Annyira megszerettem ezt az imádkozási módot, hogy az egy óra szinte észrevétlenül elrepül. Persze sok kísértéssel kellett szembenéznem. Szükségem volt a biztatásra, hogy ne hagyjam abba, hogy tartsak ki, és ne törődjek azzal, ha még nem látom a gyümölcseit. Mert rendszeres kísértésként éltem meg, hogy úgy éreztem, nem fejlődök, sőt volt, hogy mélypontra kerültem lelki életemben és inkább visszafejlődtem. Ilyenkor fájdalmasan tapasztaltam, hogy semmi értelme itt ájtatoskodni, mivel nem változik semmi, nem leszek jobb, ugyanazokat a bűnöket követem el, sőt még fájdalmasabb lelki szenvedésekkel kell megküzdenem. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Mikor a szemlélődés közben nem tudtam Istenre koncentrálni és állandóan visszatértek gondolataim az éppen akkor engem foglalkoztató problémákra, hiúsági dolgokra, a múltból hozott sebekre, kapcsolati nehézségeimre, jellemhibáimra, bűntudatot éreztem, és az önbizalmam, önértékelésem is károkat szenvedett. Ilyenkor az imádságos időt azzal töltöttem ki, hogy kérdésekkel bombáztam az Urat, megoldásokra várva. Nem véletlen, hogy ezek a gondolatok újra és újra visszatértek, tudtam, ezeken dolgoznom kell. Ritkán volt bennem igazán csönd, sokszor a rózsafüzér imádsággal töltöttem ezt az időt.

Folytattam tehát a szemlélődő imádságot, és idővel sikerült elérnem, hogy a gondolatok egyre kevésbé kúsztak be, és helyüket egyre gyakrabban elfoglalta a semmi, a gondolatok hiánya, a nulla. Mikor így kiüresedsz, ennyire elszegényedsz, akkor tudja ezt az űrt Isten teljesen betölteni. Mára ott tartok, hogy szinte minden gondolatot ki tudok zárni, mikor Isten elé helyezem magam. Persze vannak hullámzások, ez nem mindig sikerül tökéletesen.

A kertem lett az én „belső várkastélyom”, kora tavasztól késő őszig ott találkozom az Úrral a szemlélődő imádságban. Ilyenkor hanyatt fekszem, kényelmesen elhelyezkedem, szemem behunyom. Szempilláimon keresztül vöröses, sárgás fény áraszt el, arcomon, bőrömön érzem a lágy szellőt, a nap melegét, hallom a fák, bokrok susogását, a madarak énekét, a méhek zümmögését, nyáron a medencémben a víz csobogását. A természetben Isten végtelen szépsége, színei, fénye, illata és hangja vesz körül. Vágyom erre az Istennel való egyesülésre, teljes szívemmel, lelkemmel, testemmel. Ez számomra a nap fénypontja. Szomjazom rá. Ilyenkor azzal a hittel fekszem le, hogy tudom, Isten már ott van, nálam hamarabb érkezett és már várt rám. És én örömet szeretnék szerezni Neki. Az Ő jelenlétében akarok lenni. Ilyenkor meg is szólítom Őt a lelkem mélyén: „Itt vagyok, Uram! Eljöttem, mert nem akarok Neked csalódást okozni, mert szeretlek és mert vissza akarom adni Neked az időt, amit Tőled kaptam.” Fokozatosan egyre inkább érzékelni kezdem a testrészeim, külön-külön, néha még a fejbőröm is belebizsereg. Kb. 10-15 percbe telik, hogy teljes testemmel, lelkemmel, elmémmel, szívemmel Isten jelenlétében vagyok. Tökéletes ellazulás ez. Valamiféle lebegés, önkívületi állapot. Súlytalannak érzem magam. Ez a teljes mozdulatlanság. Kiszakadok a való világból. Mintha a testem felülről észlelném, mintha a lelkem ott lebegne a testem felett. Eltölt a végtelen béke, harmónia, nyugalom. Ez egy egyensúlyi állapot, melyben a lélegzetem is tökéletesen szabályossá válik, ahol érzem, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed. Ha ilyenkor valami váratlan zaj ér, összerezzenek. Gyakran ismételem ilyenkor a Jézus-imát.

Előfordul, hogy ebben a végtelenül harmonikus békességben elbóbiskolok. De ilyenkor azzal vigasztalom magam, amit kis Szent Teréz mondott, aki sokszor elaludt szemlélődés közben, hogy a jóságos Isten az alvó gyermekét is ugyanolyan gyengéden szereti és gyönyörködik benne. Ebben az álomszerű szendergésben történik meg olykor-olykor, hogy Istentől válasz érkezik. Hirtelen gondolatok, képek jelennek meg a fejemben, és Ő megszólít. Megoldással szolgál egy nehézségemre, egy problémára. Ezek a képek és az üzenet ilyenkor olyan erős, olyan hirtelen szakad rám villámcsapásként, hogy biztos vagyok benne, hogy csakis Istentől jöhet.

Amikor az imádságomban odáig jutottam, hogy valójában nem képzelek oda semmit, nem gondolok semmire, csak Isten jelenlétében vagyok, először azt gondoltam, visszafejlődtem, hiszen már nincs is mit mondanom Istennek, nem beszélgetek Vele. Megtudtam, hogy ez is egy kísértés, és a lelki fejlődés egy újabb állomása. Olyan, mint mikor egy szerelmespár együtt van és gyakorlatilag nem csinál semmit, csak hallgat, mert csak arra vágyik, hogy egymás jelenlétében legyen. „Ő néz engem, én pedig Őt nézem.”

Az imádság gyümölcsei, amiket eddig megtapasztaltam: végtelen béke, megnyugvás, teljes bizalom, egyensúly. Igyekszem jobban figyelni embertársaimra. Jobban el tudom őket fogadni, kevesebb ítélkezés van bennem, egyre inkább a békére törekszem, könnyebben bele tudok helyezkedni a másik emberbe. Együtt érzőbb lettem, kicsit türelmesebb, könnyebben tudok megbocsátani. Ha indulatok is kelnek bennem, hamarabb tudok a másikkal kiengesztelődni. Jobban érzem Isten jelenlétét, nagyobb hittel bízok az Ő gondviselésében, nagyobb igyekezettel keresem az Ő akaratát. Nagyon szeretnék Neki örömet szerezni, Őt és embertársaim jobban szeretni. Nagyobb lett bennem a vágy, hogy időt töltsek Vele. Csökkent bennem a szorongás, félelem, a csüggedés. Válaszokat kaptam olyan viselkedésformákra, melyeket gyerekkorom óta hordozok magammal, eljutottam a gyökeréig. Tisztábbak lettek a gondolataim, a szándékaim, a szívem, jobban megismertem önmagam.

Nagyon fontos tudnom, hogy a szemlélődő imádság Isten ajándéka, és ami a lelkemben történik, az nem az én érdemem, hanem Istené. Vigyáznom kell, nehogy elbízzam magam vagy gőgös legyek. Alázatosnak kell maradnom és mindig tudatában kell, hogy legyek, hogy minden Isten kegyelme. Nekem csak ki kell nyitnom a szívem és befogadni mindazt, amit Ő adni akar, és hagyni, hogy amíg én úgy érzem, nem történik semmi, Ő a saját kedvére alakíthassa a szívem és a lelkem.