Az adventi időszak, valljuk be, embert próbáló eseménye a hajnali miséken való részvétel.
Mi az, ami motivál? A becsvágy, hogy te milyen jó hívő vagy, hogy ott vagy minden reggel? Vagy az Isten-szeretet, hogy már kora reggel találkozhass azzal, aki a te szíved királya, a szabadítód és megváltód? Vagy csak az vonz oda, hogy ezzel meg van oldva a reggelid is, és jóllakottan foghass hozzá a munkának? Vagy a reggeli közbeni találkozásokban és beszélgetésekben találod meg a köztünk lévő Jézust? Hiszen Ő az embereken keresztül szól hozzád, hallgat meg, vigasztal, ad tanácsot, örül együtt veled. Ezt a sok kis iskolást vajon mi csábítja oda? A szülők szigora, hogy ott kell lenni? A nutellás kenyér vagy a csocsó, ami kicsit összehozza reggelente a barátokat? Vagy hogy azon versengjenek, ki gyűjtött a piros szívecskéjére több csillagot? Bármi is legyen az, ott vagyunk, mi, az egyház tagjai, amely egyszerre bűnös és szent. Én hiszem, hogy akik ott vagyunk, azokat az Úrral való napi találkozás folyamatosan átformál, megérint, és hogy mindannyian hazaviszünk valamit. Lehet, hogy csak egy papírcetlit, amin biztató szavak állnak, lehet, hogy egy igeverset, egy mosolyt, egy simogatást, együttérző könnycseppeket, de mindenképpen megajándékozottak vagyunk.
Én ezeken a reggeleken önzetlen, fáradt, de ragyogó tekintetű embereket, kisgyermekes családokat látok, akikre csodálattal nézek fel. Látok papokat, akik szüntelenül fáradoznak értünk, miséznek, gyóntatnak, betegeket látogatnak. Látok asszonyokat, akik serényen kenik a kenyereket, szolgálják fel a forró teát, takarítják a közösségi helyiségeket.
Mindenki megválaszolhatja a lelkében, ki vagy mi vonzza oda reggelente a templomba. Legyünk hálásak, hogy van lehetőségünk arra, hogy ebben a bonyolult, zavaros és felfordult világban meghozhatjuk ezt az áldozatot Krisztusért és egymásért!
